A drámát és a romantikát összevonni? Főleg egy gimnazista lány életében? Nem a legokosabb döntés.
Vanity és az Eastwood gimi története évekkel ezelőtt megkezdődött, de vajon két év kihagyás után mire kell felkészülnie a lánynak? Az élete jelentős f...
Nyolcharmincöt. Valahogy sejtettem, hogy az első órát, mint a huzat, úgy lekéstük. Szerettem volna beérni időben, szerettem volna megmutatni, hogy az a Vanity, akit akkor elküldtek, már nem én vagyok. A tervem kudarcba fúlt, és két idióta focistával kellett megszenvedjem a suliba vezető utat.
A fiúk jól elbeszélgettek, én pedig úgy gondoltam, hogy nem tudok mit hozzá fűzni a csevelyhez, ezért a fülesemen zenét nyomtam. Egy darabig hallgattam is azt, majd a bátyám kirántotta a fülemből. Idegesen megtorpantam, várva Nicholas ésszerű magyarázatát.
— Beszélnél velünk egy kicsit? — kérdezte szarkasztikusan.
— Persze, hogyne. — válaszoltam szem forgatva, majd útnak indultam.
—Szóval Vanity... Nico sokat beszél rólad, biztos fordítva is így van. — kezdett beszédhez az ismeretlen srác is.
— Nem igazán, vagy csak nem figyeltem. Hogy is hívnak? — válaszoltam kevésbé lelkesen, amilyen ő volt felém.
— Winston vagyok — lépett közém és a bátyám közé — Winston Palmer. — nyújtotta felém a jobbját.
Kezet ráztunk, és a fiú továbbra is mellettem maradt. A bátyámra pillantottam, akit teljesen hidegen hagyott, amit a barátja szemmel láthatóan leművel előtte. Valójában miért törődök ezzel? Ha őt nem zavarja, akkor engem sem kéne. Ja, megvan. Sokat hallottam már Winstonról, de furcsa módon, még egyszer sem találkoztam vele. Valójában nem is volt rá szükség ahhoz, hogy megállapítsam, Winston a legtipikusabb srác, akit minden lány kapásból el tud képzelni egy szó hallatán is. Rossz.
— Nem hiszem el, hogy Nico nem beszélt rólam, hiszen már-már testvérek vagyunk. — zökkentett ki a gondolatmenetemből.
— Lehet csak nem figyeltem.
— Jobban figyelhetnél, ha rólam van szó. — kacsintott, és széles mosolyra húzta a száját.
Nem szóltam semmit, csak felnevettem, pedig rengeteg arrogáns megjegyzés cikázott a fejemben, amivel lerombolhattam volna azt a hatalmas egoját.
Szerencsére rövid időn belül a sulihoz értünk, ezért nem kellett több kellemetlen csevelyt váltsak Winstonnal. A környezet, a diákok tömege minden egyes régi emléket felelevenített bennem. Hülyén hangzik, de lerombolhatatlan boldogsággal léptem be az iskola ajtaján. Mikor megláttam Alexiát ez az érzés felfokozodott. Oda futottam hozzá és szorosan megöleltük egymást.
— Csajszi, el sem hiszed, hogy mennyire örülök neked! — motyogta a vállam felett.
— Hát még én. — váltam el tőle mosolyogva.
— De azért az első órára is bejöhettél volna. Aggódtam. — mormogta dühösen.
— Ne is mond, Nico haverja teljesen lefárasztott ide felé. — kaptam a homlokomhoz egy mély lélegzet vétel után.
— Á, szóval találkoztál Winstonnal. Azért annyira nem lehetett rossz. — húzta a száját célozgatásképpen.
— Jaj, ne is akard tudni, borzasztó volt. — mondtam drámaian.
Mindketten nevetni kezdtünk. Alex mindenkinél jobban ismer. Tudja, mikor vagyok mély vagy éppen csúcs ponton. Előle, ha akarnám se tudnám elrejteni az érzéseim.
Sajnos többet nem tudtunk beszélni, mert megszólalt a csengő, és nem hiszem hogy örültek volna, ha ezt az órát is kihagyom. Alex irányításával beléptünk a terembe és elfoglaltuk a helyünket. Sokan csodálkozva néztek rám, páran furcsa módon inkább bámultak, minthogy csak néztek volna. Ne értsétek félre, senki tekintetében sem láttam ellenszenvet, szimplán csak ismeretlen voltam számukra. Az óra megkezdődött, a tanár úr pedig épp a terem ajtaját készülte becsukni, mikor valaki a folyosóról beszaladva megakadályozta ebben.
Amint felismertem a fiút, aki levegőért kapkodott, és a tanár elnézését kérte, a rosszullét kerülgetett. Csak imádkoztam, hogy ne vegyen észre, még csak rám se nézzen, de természetesen nem így történt. Megtorpant, és minden másról tudomást sem véve, csak az én szemeimbe nézett.
— Gabriel, lennél szíves helyet foglalni, hogy bemutathassam Carano kisasszonyt? — szólalt fel a tanár úr, kérdésével pedig megtörve a köztünk kialakult kellemetlen szemkontaktust.
— Arra semmi szükség.
Mondta ezt Ő. Számára persze, hogy szükségtelen lett volna. Hogy is felejthethetném el. Gabriel Ross, az első mindenem, aki darabokra törte a szívem.
𝐌𝐨𝐫𝐞 𝐜𝐡𝐚𝐫𝐚𝐜𝐭𝐞𝐫𝐬 ________________
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
