𝗢𝘂𝗿 𝗹𝗶𝘁𝘁𝗹𝗲 𝗹𝗶𝗲𝘀 | HU ✔️

ғɪғᴛᴇᴇɴ

Tizenötödik fejezet

𝐃𝐞𝐭𝐞𝐧𝐭𝐢𝐨𝐧

A Gabriellel történő beszélgetést követően teljesen összezavarodtam. Amint hazajött anya, elmondtam neki, hogy már egy jó ideje szakítottunk, és ebből kifolyólag többet ne hívja át hozzánk, számomra így is elég lesz mindennap az iskolában látni. Anyám természetesen kiakadt, de nem szerettem volna vele ezen vitatkozni, ezért ráhagytam. Bár a reakciója meglehetősen rosszul érintett, de valójában nem vártam tőle mást.

Akaratom ellenére is, csak Gabriel szavain járt az eszem, és elgondolkodtam azon, hogy lehet már előbb meg kellett volna hallgassam. Továbbra sem voltam benne biztos, hogy szabad - e bíznom benne, mivel annak az esélye is fennállhat, hogy pont ezt akarja elérni. Tudja, hogy mennyire bűntudattal élem meg az efféle komolyabb helyzeteket.

Eleinte próbáltam rejtegetni a lányok elől, hogy valami bánt, de nem véletlenül a barátnőim. Muszáj volt elmondjam, hogy mivel állt elő Gabriel a napokban, és ami azt illeti nagyrészt nekem is sikerült ezáltal felszabadulnom. A lányok nagyon megértőek voltak a kételyeimmel kapcsolatban, és úgy tűnt, hogy az sem zavarná őket, ha esetleg elgondolkodnék azon, hogy egy újabb esélyt adok Gabrielnek. Természetesen erre még semmiképp nem álltam készen, de azért jól esik, hogy bármi is történjék ők mellettem állnak.

Mellettük még ott volt Winston, aki szintén észrevette, hogy furcsábban viselkedek a megszokottnál. Nem csodálkoztam rajta, hisz azzal, hogy feltűnően kerültem, nem azt sugalltam felé, hogy minden rendben van velem.

- Ugye most nem fogsz előállni valami béna kifogással, hogy faképnél hagyhass? - állta el az utam, a terem előtt. Láttam rajta, hogy aggódik.

- Az nem elég indok, hogy órám lesz? - kérdeztem vissza, de még én magam sem értettem miért mondom ezt.

- Oké, ebből elég - nyúlt hirtelen a karomért, majd alapos körültekintés után a szertárba rángatott - Mi van veled? - förmedt rám, miután becsukta az ajtót.

- Emlékszel, hogy azt mondtam nem kéne siessünk? Te nem csupán sietsz, szabályosan rohansz. - néztem rá gorombán, az előbb történtek miatt.

- Igen emlékszem, de nem gondoltam, hogy azt jelentette kerülni fogsz engem. - dőlt az ajtónak, meglepően higgadtan kezelve a helyzetet.

- Ne haragudj, kész roncs vagyok az elmúlt pár napban. - adtam tudatára, hogy megbántam a viselkedésem.

- Amióta Gabriel nálatok járt, igaz? - húzta a száját. Úgy kérdezte mintha annyira egyértelmű lenne.

- Nem tudom. Talán. - válaszoltam kedvetlenül.

- Szereted még? - tett fel egy újabb kérdést, ami váratlanul ért.

- Nem tudom. Talán. - rövid megfontolás után, ismét azt a választ adtam, mint az előző kérdésére.

- Megértem. - nem mondott többet csak odalépett hozzám, majd gyengéden átölelt. Bevallom, nagyon megdöbbentett a reakciója.

- Haragszol? - susmogtam, miközben a fejem a kidolgozott mellkasára hajtottam.

- Az érzéseidet nem irányíthatod, emiatt nem lenne jogom haragudni rád. Viszont ez nem jelenti azt, hogy nem esik rosszul. De tiszteletben tartom, mert fontos vagy számomra. - magyarázta a fejem felett, mire nagyon lelkiismeretfurdalásom lett.

Igaza van, az érzelmeimet nem befolyásolhatom, ami rohadtul felbosszant. Még nem tudom mit érzek Winston iránt, de azt sajnos igen, hogy mit Gabriel iránt. Szeretem, és ezzel, hogy elmondta a saját verzióját is, nem könnyítette meg a továbblépésem kísérletét.

- Maguk mit csinálnak itt? Az óra húsz perce tart! - nyílt az ajtó, majd egy rikoltozó hang jött mögülünk. Az igazgató volt az.

- Elnézést, már megyünk is. - zavarította le gyorsan Winston, de az igazgatónőnek más terve volt.

- Azt már nem Palmer, mindketten az irodámba, most! - és azzal el is indult az említett helyre, mi pedig tehetetlenül azt csináltuk, amire utasított.

- Az én hibám volt igazgatónő, én kényszerítettem Winstont, hogy bejöjjön velem oda. - próbáltam védeni a fiút, mivel tudtam, hogy már nincs több húzása.

- Nem, nem így volt. Én voltam, aki megakadályozta Vanity órára jutását. - szólalt fel a fiú is. Egy dühös pillantást vetettem rá, amiért nem hagyta, hogy kiálljak érte.

- Egyáltalán nem érdekel, hogy ki kényszerített kit. Egyikőjük sem engedhet meg magának efféléket  - célzott a zűrös dolgainkra - Főleg maga nem, Carano kisasszony. -  tekintett rám felvont szemöldökkel - Winston magát azonnali hatállyal felfüggesztem, és ezáltal határozatlan időre a csapatban sem játszhat.

- Ne, kérem.. - próbáltam megszólalni, de nem hagyta.

- Tekintettel arra, hogy most jött vissza, maga most nem kap felfüggesztést Vanity, de az édesanyjával mindenképpen beszélek, és tanítás után kötelezően részt kell vennie az elzáráson. Minden nap. - adta ki a büntetés rám eső részét.

Roppant dühös voltam, de Winston még nálam is inkább. Tudtam, hogy próbálja tartani a kontrollt a dühe felett, de most nem sikerült neki. Amint elhagytuk az igazgató irodáját, nagy erővel a falba ütött, majd szó nélkül a szekrényéhez sietett, valószínűleg a cuccaiért. Nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet - e, de akkor nem számított. Óvatosan átöleltem, és a hátára hajtottam a fejem. Hallottam, ahogy a szíve őrület hevesen ver, de a közeledésem után, mintha fokozatosan lelassult volna.

- Vigyázz magadra. - fordult felém, és mondta amolyan búcsúként. Finoman átölelt, majd felkapta a cuccait és elment.

Nagyon bűntudatom volt, még annak ellenére is, hogy tényleg Winston volt az, aki berángatott a szertárba. Magamat tartottam hibásnak, ami teljesen felemésztett. Nem beszéltem a történtekről senkinek, beleértve a bátyámat is. A helyzetünket tekintve, képes lenne engem okolni a történtekért.

Próbáltam minden megmaradt erőmet összeszedni, hogy túljussak a napon, de még előttem állt az elzárás is, és anyám áldása otthon. Bíztam benne, hogy 24 órán belül már nem érhet kettőnél több balszerencsés helyzet, de a harmadik, ami az elzáráson következett be, minden reményt elsöpört...