Two minutes to midnight

I. Dzsungelláz

Alig vártam már, hogy végre ledobjam a hátamról a nehéz zsákot és a mélyére nyúlva kotorászni kezdjek. Tucatnyi vacak akad a kezembe, és egyre ingerültebben kotrom őket félre, míg végre megtalálom a megfelelő alakú tárgyat, hogy diadalmasan rántsam ki a karom, és lengessem meg a zsákmányt – egy konzervnyitót! Aztán feledve a pillanatnyi diadalt a fűre hajítom, és tovább tapogatózok a konzerv után, melyre még szükségem lesz a művelethez. Mikor ez is előkerül, és közelebb húzódom a hevenyészett fatönk-asztalomhoz, hogy stabilabb alapokon kezdhessek hozzá a konzervnyitáshoz, Samuel felszisszen.

- Hugi, ugye nem azért nem kotorászol tovább a zsákocskádban, mert csak ez az egy nyamvadt konzervünk van hármunkra, ugye nem?

- Hé! Mi az, hogy hármunkra?! Te nem is eszel? – szól közbe Gabriel a szokott modorában - abban a stílusban, amiért szíved szerint jól felrúgnád anélkül, hogy ismernéd -, és megpaskolja a lába mellett pihenő hatalmas, barna kutya, Julius fejét.

- Humoros vagy megint, éppenséggel nem a te dolgod lenne, hogy kaját szerezz? – vág vissza neki a bátyám, Samuel, de Gabriel nem foglalkozik olyan profán semmiségekkel, mint hogy kérdeztek tőle valamit, inkább komótosan tovább élezgeti a késeit egy apró fenőkővel.

Én már inkább bele se szólok a vitájukba – mióta ezt a dzsungelnek is beillő erdőt járjuk, azaz idestova már egy hete, egy ABC mellett sem vitt el az utunk, és a kajakészletek, ahogy az várható volt, már erősen a végéhez közeledtek. Azonban, ha a GPS-ünk nem hazudik, már közel járunk a következő lakott területhez, azzal a halvány reménysugárral kecsegtetve, hogy feltölthetjük a készleteinket.

Közben végeztem a konzerv felbontásával, és most a kis fém lábasommal egyensúlyozok a frissen gyújtott tűz mellett, tökéletes pózt keresve, ahol az étel már melegszik, de a kezem még nem ég le.

- Juliusnak igazán foghatnánk valami nyulat, vagy mittudomén – mondom mélázva. – Mondjuk az is igaz, hogy akkor már mi is ehetnénk abból, ami azt illeti, unom már a konzervkaját.

Gabriel kivételesen rám méltóztatja emelni a tekintetét, de így is csak egy gúnyos pillantást kapok tőle.

- Mikka, most tök komolyan. Láttál te ebben a rohadt erdőben egy nyamvadt állatot is?!

Ami igaz, az igaz. Madarakat néha láttunk elhúzni a magasban, de állatot még csak neszezni sem hallottunk az elmúlt hét napban. Valószínűleg elmenekültek, miután az utóbbi időben rendszeresen Ehnaton kommandósai fésülik át az erdőt magunkfajta felkelők után kutatva. Állatok nélkül viszont hátborzongató a hely – bár ha belegondolok, még mindig jobb, mintha hemzsegnének itt a kígyók, békák és más ragadozók!

Jobb híján csak tovább lötykölgetem körbe-körbe a sólettet, hogy mindenhol jól átmelegedjen. Mikor kész, műanyag mélytányérokba tálalom a falatnyi adagokat – Juliusnak is kerítek egy kis porciót -, és némán látunk neki a szegényes uzsonnának. Nem nagyon beszélgetünk. A napok óta tartó vándorlás és az egyre szegényesebb étrend mindnyájunkat kimerített, és a maradék energiánkat nem akarjuk fecsegésre pazarolni.

A sólett hamar elfogy – mindannyian az ujjunkkal törölgetjük ki a szaftot a tányérok aljából. Minden cseppért kár! Az evés végeztével elpakolok, Samuel pedig leteríti a hálózsákjainkat egy mohásabb szakaszra. Gabrielre pillantok, aki épp a fenőkövével kalapálgatja a sólettes konzerv recés szélét, hogy Julius sérülésmentesen lefetyelhesse ki, ami a falára tapadt. Épp gondoskodónak is mondhatnám, ha nem Julius lenne az egyetlen, akivel hajlandó efféle magatartásra.

Mivel ebben az évszakban már hamar sötétedésnek indul, mindhárman bebújunk a hálózsákokba, Julius pedig végigterül a lábszárunkon. Régebben nagyon utáltam a szabad ég alatt alvást, de most már fel sem tűnik. Kicsit göröngyös, de legalább így biztonságban vagyunk, ráadásul a fák, a rengeteg élő organizmus között a fáraó emberei sokkal nehezebben mérik be a mi életenergiánkat. Ez pedig rendkívül nagy előny. Többek között emiatt is választottuk az utat az erdőn át az egyszerű tömegközlekedés helyett. Ennek az akciónak sikerülnie kell!