Two minutes to midnight

IV. Hazudunk és védünk

Egy jól megpakolt asztal körül ülünk, előttünk drága porcelán tányérokra halmozott finomságokkal, végre valahára frissen mosott és vasalt, illatos ruhában. Julius az asztal alatt pihen, körülötte mindenütt szétrágott, nyálas copákok és húsfoszlányok - nemrégiben elfogyasztott vacsorája romjai.

A jobbomon Peter ül, a balomon pedig a bátyám. Gabriel a bátyámmal szemben terpeszkedik, láthatóan teljes önelégültségben, az asztalfőn pedig a srác foglal helyet, aki nemrég a földbe döngölte a barátunkat.

Az ajtó túloldalán egy sokkal rövidebb alagútba értünk, mint amin keresztül idáig jutottunk. Az itteni járat pár perc séta múlva már ki is vezetett a szabadba - miután Gabriel meggyőzte az idegent, hogy kényelmesebb lenne akkor beszélgetni, ha már kissé lenyugodtak a kedélyek, a srác, ha nem is örömmel, de belement, hogy később folytassuk a beszélgetést. Én még részemről tiltakoztam volna, de Gabriel jól ismert pillantása, amit rendszerint életbevágóan fontos pillanatokra tartogatott, meggyőzött, hogy minden ellenérzésem ellenére tartsam a szám. Sam is hasonlóan érezhetett, de a tőréről egy pillanatra sem vette le a kezét. Peter szimplán sokkos állapotba került attól, hogy a hátába térdelt a komplett tükörképe.

Egyetlen szó nélkül baktattunk ki a sziklás járatból. Egy erdőbe érkeztünk - egy sokkal kellemesebb, tavaszi szellők által átjárt, ritkás aljnövényzetű bükkerdőbe. Annyira megörültem a könnyű terepnek a múmiás-bozótos akadálypálya után, hogy még kérdezősködni is elfelejtettem.

Az erdő szélén lovak vártak minket. Mindannyian felültünk egyre, és a srác nyomában egy elszórtan gyümölcs - és nyárfákkal tarkított, kellemes birtokon át egy szürkésfehér falú, régi kúriához lovagoltunk.

Odabent egy cselédruhába öltözött lány - talán pont velem egykorú - fogadott bennünket, és mindannyiunkat felkísért az emeletre, ahol megfürödhettünk és tiszta ruhát is kaptunk.

Már épp a könnyű, kék vászoncipőt próbálgattam egy hatalmas baldachinos ágyon ülve, mikor kopogtak az ajtón. Peter volt az.

- Bejöhetek? - kérdezte.

- Persze, gyere csak - mosolyogtam rá bátorítólag. Látszott rajta, hogy még mindig össze van zavarodva a történtek miatt. Halkan becsukta maga mögött az ajtót, és félszegen leült mellém az ágyra. Rajta is tiszta ruha volt - egyszerű, fehér pólót és fekete farmert viselt, hozzá fekete cipővel, frizurája most volt először frissen mosott és szárított, mióta megismertem.Nagyon csinos volt így - akár egy hosszú szempillájú kifutófiú is lehetett volna, ha nem tudom róla, hogy valójában egy sokat megélt ex-katona ül mellettem.

- Mikka, én nem értem, mi ez az egész - fordult hozzám, és megszokott, kedélyes mosolyának ezúttal nyoma sem volt az arcán. - Te tudod, mi ez a hely? Hogy miért hozott minket ide Gabriel? Ez... ez volna az a nagy meglepetés, amit mutatni akart nekünk?

Annyira elveszettnek tűnt, hogy legszívesebben megöleltem volna. Valóban elképzelni sem tudom, milyen érzés lehet, ha egyszer csak ott áll előtted valaki, aki a te arcodat viseli, sőt - láthatóan közelről ismeri az egyik legrégebbi harcostársad és egyben a legjobb barátod, aki ezidáig viszont egy szóval sem említette, hogy hétvégi ivócimborái között szerepel a klónod. Peter most nem csak a sokkal birkózott, hogy van itt valaki, aki ő, és mégsem - Gabriel árulásával is, hogy mindezt eltitkolta előle. Mindezt, és még ki tudja, mi minden mást.

Bekötöttem a cipőm, és kezemet ügyetlenül Peter kezére tettem. Nem vagyok hozzászokva az efféle érzelemnyilvánításhoz; Gabriel az elmúlt évek során megtanította a bátyámnak és nekem, hogy nem szabad szoros kötelékeket kialakítanunk egyetlen gerillával sem, hisz bárkit bármikor elveszthetünk, az pedig csak gyengíti a Felkelőket, ha érzelmi alapon döntenek. Most azonban nem hagyhattam, hogy Peter teljesen egyedül maradjon a problémájával.