Two minutes to midnight

III. A két Peter

"Eltávozott a nap, megjött az éjjel

s a földi lelkek fáradalma, búja

enyhén oszlott a barna légbe széjjel.

Csak én magam készültem háborúra

a szánalommal épúgy, mint az úttal,

melyet emlékem híven rajzol újra." - Dante

Samuel és én egyszerre ugrunk talpra, hogy aztán végtelenül idétlen, eredetileg támadásnak indult pózokba fagyva, eltátott szájjal nézzük, ahogy Gabriel a sírás határán hol magához öleli az idegent, hol pedig szorosan markolva a karjait eltartja magától, hogy az arcába nézzen. Megszólalni nem is nagyon tud, csak hebeg-habog, de aztán az új fiú nevetve megpaskolja a vállát, és szelíden eltolja magától, hogy minket is szemügyre vehessen. Mikor megszólal, hangja akaratlanul is az óceán hűsítő morajlását juttatja eszembe.

- Bocsánatot kérek tőletek. Mindenért - mondja sietve, és félszegen lép egyet hátrafelé. Én még mindig nem jutok szóhoz, csak állok, félig felemelt kezemben egy gyertyatartóval, és Samuel is hasonlóan mered előre. Gabriel ocsúdik fel elsőként.

- Peter, mégis hol a francban voltál? - kérdezi, de a szája mosolyog. Ha tippelnem kéne, habár Gabriel látszólag félvállról vette ezt a találkozást állított kuzinjával, most mégis egy Mount Everestnyi kő esett le a szívéről, hogy láthatja.

- Feltartottak Ehnaton emberei a keleti városrészben. Délutánig egy áruraktárban bujkáltam előlük, amikor hirtelen felszívódtak. Sejtettem, hogy utánatok jönnek, de nem tudtam elég gyorsan megtalálni a templomot - elfintorodik. - Eltört a telefonom és nem volt nálam GPS. Mikor a templomhoz értem, Amir épp magán kívül üvöltött, valami mocskos román kutyát emlegetve...

Elvigyorodik, és megkönnyebbült sóhaj tör elő belőle. Én azonban még nem könnyebbültem meg különösebben.

- Gabriel... - dörmögöm, továbbra is a gyertyatartót fogva. - Bemutatnál minket esetleg?

Gabriel felkapja a fejét, és mintha csak egy könnyed délutáni teázáson lennénk, lelkesen bólogatni kezd.

- Mikka, Samuel, ő itt Peter, akiről meséltem már nektek. Peter, ők az útitársaim, Mikka és Samuel Stojkov. Már lassan három éve utazunk együtt.

Eldobom az agyam.

- Ne haragudj, Peter - szólok közbe, látva, hogy Gabriel épp Gumimaci országban repked egy rózsaszín fagyikehelyben csücsülve. - Láthatnám a csuklódat?

Peter kapkodva a pulóvere szárával kezd babrálni - Bocsáss meg, persze, jogos az aggodalmad - hadarja, és az orrom alá nyomja lemeztelenített karját. Gabriel méltatlankodva mellém csoszog, valami olyasmit magyarázva, hogy erre semmi szükség, de rá se bagózok. Egészen picit hajtom csak le a fejem, és laposan az elém tartott kézre pislogok.

Egy fekete Ankh-tetoválás néz velem farkasszemet.

Leengedem a gyertyatartót.

- Szia, Mikka vagyok - nyújtom a kezem a fiú felé, mintha csak az időt mondta volna meg az imént. - Szóval te vagy a híres Peter.

Peter elvigyorodik, és kezet fog velem, aztán Samuellel is. Nem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy milyen meleg és erős a marka, ahogy azt se, hogy átható, mindig mosolygós, savókék szemei vannak. Na jó, meg tegyük hozzá, hogy egy vadidegen.

Gabriel kedélyesen az egyik ágy felé tessékeli Petert, hogy üljön le, Samuel pedig szokásához híven - akiben Gabriel bízik, abban ő mégjobban - rögtön megpróbál valami ételfélét keríteni a vendég számára. Julius izgatottan szimatolja körbe Petert - ő is hasonlóan működik, mint a bátyám, akit Gabriel szeret, azt ő is. Juliustól ez egyedül azért nem meglepő, mert ő egy barna amerikai staffordshire terrier. Samuel már más kérdés.