Two minutes to midnight

II. Ó, Gabriel

Arra eszmélek, hogy Julius mély átéléssel nyalogatja az arcomat – bizonyára már a kétségbeesés határán lehetett, hogy netán meghaltam, és többet nem dobálom neki a kedvenc labdáját. Megpróbálom elhessegetni, de ekkor jön a döbbenet: a kezeimbe éles fájdalom nyilall, ugyanis a hátam mögé vannak kötözve, egy fémkorlát rúdjai köré!

- Mi a büdös f... - kezdek szitkozódni, de ekkor megakad a szemem a bátyámon, aki szintén a földön ül, előrenyújtott lábakkal, és a háta mögé kötött kézzel. Gabriel nincs sehol.

Körbenézek. Egy íves fal fut tőlem balra, benne ajtóval, mi pedig feltehetően egy épület belsejében kialakított félkörívű terasz vagy erkély kovácsoltvas korlátjához vagyunk hozzákötve. Felettünk magas, boltíves mennyezet, alattunk hideg, meztelen beton. Egy templom vagy hasonló lehet. Julius közben kitartóan nyalja tovább a fülemet – őt mellém kötötték ki a saját pórázával. Kérdőn Samuelre pillantok. Szóra nyitja a száját, azonban mielőtt válaszolhatna, kitárul az ajtó, és egy csuklyás alak jelenik meg, maga előtt tolva-lökdösve Gabrielt. Útitársunk nincs túl jó bőrben – arcán véres, puffadt sebek éktelenkednek, és nem úgy néz ki, mint aki eszméleténél van. A ruhái rongyokban lógnak rajta, a kabátja sehol, a táskája szintén szabadságot vett ki. Király. Újra körülpillantok, de az én cuccaim is eltűntek.

A csuklyás gondosan a földre ülteti Gabrielt, és ugyanolyan pedánsan, ahogy a mi csomóinkat rögzíthette, őt is odakötözi egy szimpatikus oszlophoz. Samuellel nem szólunk semmit. Megtanultuk már, hogy jobb, ha először az beszél, aki nem mozgásképtelen.

Az idegen azonban nem kíván társalogni velünk. Miután végzett Gabriellel, csak gyorsan talpra ugrik, és lehajtott fejjel kisiet a szobából. Az ajtó halkan kattan utána.

- Te láttad az arcát...? – kérdem suttogva Samueltől.

- Csak egy egészen kis pillanatra... mintha... - a bátyám nem fejezi be a mondatot. – Á, nem... nem láttam jól, de mintha egy nő lett volna.

Tudom, hogy van elképzelése, ki lehetett, de úgyse tudom kiszedni belőle. Samuel mindig kínosan ügyel rá, hogy ne mondjon semmit, ha esetleg utólag kiderülhet, hogy hülyeséget állított. Egyiptom óta se sikerült kinőnie ezt a jó szokását. Most viszont nincs időm a bátyám pszichés zavaraival foglalkozni - jobban foglalkoztat Gabriel állapota. Juliushoz fordulok. Az én fegyvereim elvehették, de fogadok, hogy a kutyát senki nem merte megmotozni!

- Psssszt! Psszt, Julius, gyere ide! – suttogom. – Ne, ne nyald a fülem... pfffff, ne, a számat se! Ül! Mondom ülj le, az anyád hétszentségit! – Julius kelletlenül a fenekére zuttyan. – Gyere kicsit közelebb te mafla...

Kéz és így kézmozdulatok nélkül kicsit nehéz megértetni Juliusszal, hogy pontosan mit szeretnék tőle, de végül annyira közel jön hozzám, hogy előrehajolva fogaimmal elérem a hámját. Ráharapok az oldalsó, szegecsekkel kivert bőrlap szélére, és megrántom.

- Eszasz! – sejpítem, mikor szétnyílik a patent, szabaddá téve az utat az alatta lévő kis zsebhez, benne egy pillangókéssel. Még szerencse, hogy Gabriel mindenre gondolt, csak arra nem, hogy majd egyszer foggal kell innen kiszedni. A kés tökéletesen belesimul a fiókocskába, így pusztán negyed óra leforgása alatt erőteljes nyelvtornával és szitkozódásokkal, amiért Julius nem bír egy helyben ülni, sikerül kikotornom azt a rögzítőpántjai közül. Végül azonban szó szerint az ölembe hullik a szabadulásom kulcsa. Már csak a hátam mögé kéne eljuttatni.

Terpeszbe helyezkedek, ügyelve, hogy ne csörrenjen túl nagyot a kés, ahogy a betonra pottyan. Aztán, nagyjából ahogy egy földigiliszta törhet magának utat, a lábaimat ismét szorosan összezárva, megpróbálom a fenekemmel és a combjaimmal hátra csúsztatni. Újabb tíz perc elteltével már a kezemben van a pillangó, kinyitva. Még öt perc múlva lehullnak a kötelek a csuklómról, és sziszegve dörzsölgetem őket. Bálamadzaggal kötöztek meg – vastag, vörös árkokat vájtak a szálak a bőrömbe, a jobb csuklómról pedig vér csordogál alá, ahol a nyiszatolás közben felsebezte a kötél.