Empty Eyes(hun) •Completed•

Harminckilencedik rész

🌃Cole szemszöge🌃

A kórházból úgy vezettem haza,hogy közben teljesen a gondolataimba voltam veszve.

Nem akartam továbbra sem elhinni,hogy ez történt Ivyval.Nem hittem volna,hogy mégegyszer fogok olyan fájdalmat és bűntudatot érezni mint amikor anya meghalt.De mégis ugyanúgy éreztem.Szerencsére Ivy nem halt meg.Abba belerokkantam volna.

A bűntudat viszont nem múlt el.El kellett volna mennem értük.Nem kellett volna veszekedést kezdenem.Annyi mindent kellett volna megváltoztatni.

Az agyamban még élethűen láttam a képet ahogy Ivy zúzódásokkal teli fekszik a kórházban törött lábbal,eszméletlenül.

Csak remélni tudtam,hogy minél hamarabb felébred a kómából és rendbejön.

Skylar a hátsó ülésen ült,csendben.

Hátrapillantgattam rá,hogy megbizonyosodjak rendben van,de nem volt.Ahogyan én sem.

Ő ebből sokkal kevesebbet fogott fel.Csak azt tudta,hogy alszik az anyukája és nélküle kell hazajönnünk.De ez nem tetszett neki.

-Miért nem jön a mami is?Aludhat otthon is!-mondta még a kórházban.

-Igen.De a maminak fáj a lába is és figyelni kell a doktorbácsiknak rá.De hamarosan hazajöhet.-ígértem meg neki a kórházban.A sírást ugyan abbahagyta,de azóta nem beszélt.

Amint leparkoltam a házam előtt kiszedtem Skylart a babaülésből.Az ölelésemben vittem be őt a házba.Ebédidő volt.

-Mit szeretnél enni?-kérdeztem tőle.Csak megrázta a fejét.Több mindent is csináltam,de semmit nem akart enni.Odaültem mellé.-Sky...a mami szomorú lesz,ha nem fogsz enni.-mondtam neki.

-Nem akarom,hogy a mami szomorú legyen.-válaszolta.Kissé megkönnyebbülten sóhajtottam amikor enni kezdett.

Az egész napot úgy csináltam végig,hogy próbáltam felvidítani Skylart és elterelni a figyelmét.Amikor viszont a sok sírástól és a kimerültségtől bealudt a nappali foteljában,volt egy kis időm arra,hogy gondolkozzak.

A telefonomon felvillant a bátyám üzenete amiben az állt,hogy hívjam fel mert sürgős.Féltem,hogy a húgommal is történt valami ezért rögtön telefonáltam.

-Sabrina jól van?-kérdeztem azonnal.

-Persze.Miért ne lenne?Csak annyit akartam,hogy holnap be kéne hoznod a Smith Industrys iratokat.

Sóhajtottam.

-Nem fog menni.Nem valószínű,hogy be tudok járni dolgozni pár napig.-mondtam.

-Mi?Ne ezt ne csináld Cole.Ez a kettőnk cége.Hivatalosan igaz,hogy az enyém,de ketten csináljuk.

-Bryan...nem fog menni.-mondtam és éreztem,hogy az egész napos igyekezet hogy felvidítsam Skylart kezdett eltűnni és meghallatszani a hangomon.

-Történt valami Cole?-kérdezte Bryan.

Bólintottam,mert szó nem jött ki a számon,bár a bólintást a bátyám nem láthatta.A torkom ismét elszorult.

-Cole?Itt vagy?-kérdezte.Letettem a telefont és visszamentem a nappaliba.Leültem a kanapéra és a fotelban fekvő aprócska Skylart néztem.

Ez nem fog menni.Nem fogom neki tudni pótolni az anyját ha csak pár napig is,akkor sem.Skylar igaz,hogy kicsi,de tudja,hogy baj van.És ha netán Ivy nem ébred fel pár napon belül akkor meg végképp nemtudom mihez kezdek.

Csak ültem a kanapén és néztem őt.

Értettem Ivy miért szereti őt ennyire.Az életét is feltenné a lányáért.Erica Smith elmondása szerint pont ez történhetett.Ivy soha nem hagyta volna hogy Skylar elessen.Rettentően védelmezte.Csak az a magyarázat,hogy Ivy látta hogy már késő.Valószínűleg látta az autót és tudta,hogy el fogja ütni őket.Biztosan ellökte Skylart hogy kikerüljön az autó elől.Hogy biztonságba kerüljön.