1.

4.8K 150 2
                                    

- Tudod minden a 2020-as Monacói nagydíjon kezdődött el, és ott is ért véget, erről gondolom már hallottál.- nézek a lányra, aki csak bólint egy kicsit.

- Apa mesélte, hatalmas Forma 1-es szurkoló, de ezt már tudjátok. Max Verstappen balesete volt akkor, amiről maga most mesélni szeretne igaz?

- Igen, és itt kezdődik el az én történetem- fogom ujjaim közé a nyakláncomra húzott eljegyzési gyűrűt, amit azóta a nap óta mindig magamnál tartok, azóta a nap óta, szinte minden nélküle eltöltött nap beleégett a szívembe, és nem akar onnan kitörlődni, hiszen a baleset után egy héttel ott ültem a hatalmas házban, egy hatalmas ebédlő asztalnál egy hatalmas vázával, benne 12 elszáradt rózsával...

Ujjaim közé fogtam az egyik elszáradt rózsát, szirmai az asztalra hullottak, így mire felemeltem, hogy jól lássam a virágot, kezemben már csak az egykori zöld szára, és azon egyetlen szirom maradt. A virágok is a reményemmel száradtak el, hiszen már több mint egy hete, hogy elmúlt a monacói nagydíj, vagyis Max már több mint egy hete kómában fekszik a kórházban. Ez az egy hét alatt szinte minden pilóta megfordult nálam, volt aki maradt is egy kicsit, volt aki csak futólag látogatott meg. Mindenki megpróbált segíteni valahogy, de senkinek sem sikerült. Senki nem tudta visszahozni nekem a reményt, hogy igenis minden rendben lesz.

- Sofi, jól vagy?- teszi hátamra kezét Lewis, aki tegnap érkezett hozzám, hogy segítsen mindenben, amiben csak tud.

- Nem- suttogom magam elé, majd a virágot, vagyis amit maradt belőle azt az asztalra ejtem, és szirmaiból kirakom a tizenkettes számot. Vajon ennyi jutott nekünk, 12 jó hónap?

- Enned kell Sofi,- guggol le mellém a brit pilóta, kezét még mindig a hátamon tartva, én pedig lenézek rá- ha nem magad, akkor Tristen miatt, kérlek- fogja meg másik kezével az én egyik kezemet, és aggódó szemekkel néz rám, én pedig elcsavarom a fejemet. Hányszor láttam én már ezt, ez az egy hét alatt az emberek szemében? Szánalom, sajnálat, félelem, aggódás, jelenleg egyikre sincs szükségem, van éppen elég bajom ezek nélkül is.

- Nem vagyok éhes.- suttogom magam elé.

- Alig eszel valamit, szinte nem is iszol, az ágyból sem akarsz kikelni, ha nem muszáj, én értem, hogy ez nem jó Sofi, de nem teheted tönkre magad.- ingatja a fejét a brit férfi lemondóan.

- Nem értesz te semmit- csattanok fel, a szék eldől mögöttem, olyan hirtelen kelek fel arról, Lewis pedig azonnal felugrik az mellől, és döbbenten, majd csalódottan néz rám.

- Akkor magyarázd el, én csak segíteni akarok neked Sofi, semmi mást.- ingatja lassan a fejét ismét, majd egy lépést tesz felém, én pedig hátrálok egyet.

- Nem tudsz, senki nem tud Lewis.

- Vagy csak nem engeded nekik Sofi, nem engeded nekünk- lép még egyet előre, én pedig egyet hátra.

- Miért, ha engedném akkor vissza tudnád hozni nekem Maxot? Vagy bárki visszatudná őt hozni nekem?

- Nem Sofi, nem tudnám, de talán segíthetnék- lép újra felém, én pedig hatráltam ismét egyet, azonban a hátam a falhoz ért- ebből már nem menekülhetsz Sofi- ingatja a fejét szomorúan a pilóta, majd kezeit két oldalt megtamasztotta a fejem mellett.

- Menj el Lewis,- hajtom le a fejemt- hagyj egy kicsit egyedül.- teszem mellkasára kezeimet, és eltolom magamtól a britet, majd ellépek a falról, és lesöpröm az asztalról a vázát az elszáradt virágokkal, a pilóta pedig csak döbbenten nézi hirtelen dühkitörésemet- Hagyj engem egyedül most Hamilton, légy szíves.

- Egyedül sem lesz jobb Sofi- lép mögém és felkaromat megfogva suttog a fülembe- tudok segíteni ha hagyod.- lehunytam a szemem, majd mélyen beszívtam a levegőt.

- Kérlek menj el Lewis, jól leszek, csak hagyj egyedül, a baleset óta szinte öt percet sem voltam magam, lassan levegőt sem tudok venni, holnap felhívlak, csak most menj el.- lépek el előle, majd elkezdem felszedni a földről az összetört vázát, és a széthullott virágokat.

- Ha nem hívsz délig, akkor jövök, ha akarod, ha nem.- veszi el a mellettem lévő székről a bőrkabátját a brit- De ha bármi kell, akkor akár az éjszaka közepén is hívj nyugodtan Sof.

- Rendben- bólintok, majd újra a padlónak szentelem minden figyelmemet, Lewis kinyitja az ajtót, azonban mielőtt kilépne azon még utána szólok.

- Lewis,- megáll majd ismét felém fordul én pedig felnézek rá- köszönöm, köszönök mindent.

- Bármikor Sofi, hívsz és jövök.- mosolyog rám, majd kimegy az ajtón, és halkan becsukja azt maga után.

Felszedtem a porcelán darabokat, és a száraz viragrészeket, majd a kukába dobtam őket az összes önuralmammal együtt, és sírva rogytam le az ágyra, hiszem eddig időm sem volt kisírni magamat. Ha nem egy pilóta akkor az egyik barátunk volt itt velem, akik mind próbálták tartani bennem a lelket, ami látszólag sikerült is nekik, csakhogy belül össze voltam törve, annyira, hogy talán még én magam sem tudtam mi lenne, ha most Max nem élné ezt túl, talán abba én is belerokkannék érzelmileg.

Sírás közben elnyomott az álom, így amikor felkeltem, már sötét volt, és már a pocaklakóm is jelezte, hogy valamit bizony ennünk kellene, mert ez így valóban nem állapot, ahogy most vagyok. Ekkor határoztam el, hogy bármi történik is, ki fogok tartani, ki kell tartanom Tristen miatt, aki bármennyire is fáj erre gondolnom, talán az utolsó dolog, amit Max adott nekem...

•🦋•

Kedveseim, itt az újabb rész, remélem ez is elnyeri a tetszéseteket. Sajnos nem tudom, mikor hozom az elkövetkezőkben a  részeket, de talán majd minden hét vasárnapján, viszont egyelőre nem ígérek semmit.
Legyen szép hetetek!❤️

Számítottam rád...Where stories live. Discover now