14.

2.4K 108 14
                                    

Az Ausztriai nagydíj után Octaviaval és Vickel utaztam haza, hiszen Charlesnak tovább kellett utazni, nekünk pedig vissza Monacoba.

Azóta az életem ismét folyik a maga kis monoton útján, azzal a különbséggel, hogy Octavia minden nap meglátogat. Igazán kedves és inteligens lány, így a lehető legjobb társaság. Így én sem unatkozok, ahogyan ő sem, amíg itt van velem. Minden délutánt a kórházban töltök, ahol Carolineval is, Max ápolójával, egyre jobb kapcsolatot ápolok, ahogy az ott dolgozó fő neurológussal is. Sokszor kikéri a véleményemet, és elmondja az övét Maxszel kapcsolatban.

Max állapota pedig változatlan, lassan már kezdem azt hinni, hogy ez soha nem is fog megváltozni. De Tristen és én minden egyes nap itt vagyunk nála, és ezalól a mai sem volt kivétel. Már csendben ültem és csak figyeltem az alvó férfi kisimult és nyugodt arcát, ami ugyan megváltozott a kóma miatt, számomra ugyan az az arc, már mindent elmeséltem neki, ami az elmúlt napban történt velem, nem mintha a napi látogatásom miatt sok mindent tudnék megosztani vele, de ez is több, mint a semmi.

- Minden nap itt, kicsilány?- szólal meg valaki az ajtó felől, én pedig arra kapom tekintetemet, és valóban ott áll a férfi az ajtófélfának dőlve, kezeit pedig összefonva maga előtt.

- Mióta vagy itt?- nézek rá, ő pedig lassan elmosolyodik, majd lassan odalépked hozzám, és leül a mellettem lévő üres székre.

- Pont elég ideje ahhoz, hogy tudjam már mindent elmondtál neki, és mostmár eljöhetsz velem ebédelni,- már éppen tiltakozni akartam, de felemelte a kezét, ezzel csendre intve engem- és tudom, hogy még nem ebédeltél ne is próbálkozz.- feláll és kezét nyújtja felém, hogy engem is felsegítsen. Tekintetemet először az előttem álló férfira emeletem, majd a még mindig teljes nyugalomban fekvő hollandra, és ismét az előttem álló férfira, majd kezemet lassan övébe csúsztatom.

- Nem félsz, hogy téged is meggyanúsítanak azzal, hogy a barátnőd vagyok?- elmosolyodik, majd el is neveti magát, és hihetetlenledve megcsóválta a fejét.

- Nem igazán aggódom, tudod, nekem jobb sajtósom van- nevet még mindig maga után húzva engem.

- Mit eszel?- teszi le maga elé az étlapot a pilóta, majd hátradől a székében és úgy figyel engem, én is magam elé helyezem az étlapot, és felveszem az előttem helyet kapó poharat, és iszom egy kortyot, majd a férfi szemébe, nézek és az övéhez hasonló testtartást veszek fel.

- Gyümölcs levest, salátát, és banános-csokoládés tortát. Te?

- Húst, hússal és desszertnek egy kis hússal- neveti el magát hihetetlenledve- Miért nem eszel húst?

- Egyszerűen nincs hozzá kedvem- vonok vállat, ő pedig megforgatja szemeit, majd az asztalunkhoz int egy pincért, akinek azonnal le is adja a rendelésünket.

- Mit mondtak, mikor lesz meg a pici?- helyezkedik ismét előző testartásába, amíg a megrendelt ételre várunk.

- Augusztus közepe.- lassan bólint, majd grimaszol egyet, ő is tudja, hogy addig adtak időt Max számára, ha nem ébred fel, akár súlyos károsodás is keletkezhet az agyában. A pincér visszasétál az asztalunkhoz, majd leteszi mindkettőn elé a kért ételt, ám nem mozdul el onnan, az után sem, hogy megköszöntük neki azokat, így a velem szemben helyet foglaló férfi kíváncsian néz fel a fiatal pincérre, akinél mintha ekkor elvágtak volna valamit megered a nyelve.

- Mr. Hamilton, Miss Berger a tulajdonos úr igazán örül, hogy ezt az éttermet választották az ebédjük elfogyasztásához, és ezért szeretné, ha maguk lennének az elsők, akik az étteremlánc legújabb desszertjét megkóstolnák, és vélemény mondanánk nekünk róla.- Lewis kételkedve rám néz, ezt pedig a társaságunk harmadik tagja is észre veszi, így zavartan azonnal folyatatja is az előbb elkezdett monológot- Persze csak ha önöknek ez nem okoz problémát.

- Természetesen nem,- nézek fel mosolyogva a kissé ideges férfira- köszönjük a lehetőséget!- az ő arcára is mosoly kúszik, lassan bólint egyet, majd el is lép az asztalunktól, vissza a konyhába, én pedig követem a tekintetemmel- Amikor az ember azt hinné, hogy Monacoban nem újdonság egy étteremnek, hogy egy világhírű pilóta ebédel ott- fordulok vissza a pilótához, aki csak nevetéstől csillogó szemekkel, ám komoly arccal figyel engem.

- Ez mindenhol nagy szám Sofi- enged el egy kis hihetetlen nevetést, majd lassan kezdi elfogyasztani az előélet, így én is minden figyelmemet a levesemnek szemtelem.

Délután, vagy inkább már este hatkor értünk vissza a holland pilótával közös házunkba. Én ledobtam a cuccaimat a komódra, míg a pilóta csak a cipőjét vette le az előszobában.

- A vendégszoba az emeleten, balról első ajtó.- mondtam rá sem nézve, mivel én a konyha felé vettem az irányt, annyira kiszáradtam ebben a tíz perces útban, mintha már legalább egy napja nem ittam volna. A konyhába érve azonnal megittam egy pohár vizet, és már töltöttem is a másodikat, amikor a pilóta jelent meg a helyiség ajtajában, immáron üres kézzel.

- Sofi jól vagy?- néz rám furcsán, én azonban addig nem válaszolok neki, amíg magamban nem tudom a második pohár vizet is.

- Persze.- teszem le a poharat, és habár még mindig szomjas voltam, nem töltöttem meg újra a poharat.

- Oké,- bólintott a pilóta bizonytalanul, majd a nappali felé fordult- a britek meccset játszanak ma, esetleg nem lenne baj, ha nézném?

- Nem, persze, hogy nem. Vízilabda?

- Aham- szól vissza a pilóta immár a nappaliból.

- Akkor én is jövök- indulok meg a helyiség felé, habár ismét annyira kiszáradtam, mintha nem az előbb ittam volna meg majdnem fél liter vizet.

Helyet foglaltam a kanapé azon végén, amelyiket nem a pilóta foglalta el. A meccs öt perc múlva el is kezdődött, én viszont csak az első negyedet néztem végig, mivel a szemhéjaim mintha ólom súlyúak lettek volna úgy ragadtak le, ám az álmok kesze-kusza világa helyett a nagy feketeség ragadott magával.

Borzalmas fejfájásra ébredtem fel, lassan kezdtem el egyenletesen szedni a levegőt, a hangok először csak tompán jutottak el a tudatomig, ahogy a szagok is, de ez egy kis idő múlva változott, és mindent pontosan éreztem és hallottam. Lassú egyenletes csipogó hang, borzalamas fertőtlenítő szag, éles fájdalom az egyik kézfejemen, és a másik könykékhajlatomban. A kezeimet nem tudtam felemelni, habár szívesen megtettem volna, a hátam úgy fájt, mintha legalább három-négy napja nem keltem volna ki az ágyból. Az utolsó emlékem a brit-spanyol vízilabda meccs, és hogy az első negyed végén a spanyolok lőttek egy vezető gólt, utána elaludtam. Lassan kinyitottam a szemeimet, habár eddig még rá gondolnom is fájt erre a cselekedetre, először csak picit emeltem fel szemhéjaimat, majd azonnal vissza is zártam azokat, mert rettenetesen irritálta a fény a szemeimet. Lassan tudtam csak felnyitni azokat a harmadik vagy talán a negyedik próbálkozásra, ám akkor is szinte csak a fényeket láttam, így inkább nem erőltettem.

Hallottam, hogy valaki bent van a szobában, ott van velem és motyog valamit. Vagy nem is motyog, hanem inkább gügyög. Ez és az alapból is nagy kíváncsiságom vezetett arra, hogy bizony kinyissam a szem. Lassan nyitottam ismét fel a szemhéjaimat, majd pislogtam párat, így már könnyebb volt nyitva tartani azokat. Egy vagy akár két percbe is beletelt az, hogy megszokja a szemem a fényt, és csak ekkor tudtam magam elé nézni, ahol a másik személy tartózkodott a szobában.

Ugyan olyan fehér ágyon ült, mint amilyen én feküdtem, csípőjéig be volt takarva, kezében pedig egy kék pólya kapott helyet, és ahhoz gügyögött, ekkor pedig nekem ösztönösen hiányérzetem támadt, így a pocakomhoz kaptam, ami már nem létezett, ez eddig el sem jutott a tudatomig, annyira el voltam foglalva magammal, hogy a fiam eszembe se jutott. A fiam aki a velem szemben ülő ember kezében pihent, aki megnyugtatóan gügyögött neki. Ekkor szaporábban kezdtem el a levegőt venni e miatt pedig a gépek csipogása is gyorsult, így a velem szemben ülő azonnal rám kapta tekintetét, mivel én is őt bámultam tekintetünk találkozott, és az ő íriszeiben is ugyan annyi megdöbbenés volt felfedezhető, mint az enyémekben.

•🦋•

Számítottam rád...Kde žijí příběhy. Začni objevovat