Számítottam rád...

11.

- Hm, ott vagyunk már?- dörzsölöm meg a szemeimet, amikor felébredek az autó hátsó ülésén. A volán mögött már nem Charles, hanem Vic ült, így a monacói fordult hátra hozzám, majd az órájára nézett.

- Még fél óra, utána ti pihenhettek a hotelben ha akartok, vagy ki is jöhettek velem a pályára.

- Én aludtam eleget most,- nyújtózkodtam egyet, amennyire azt az autó engedi- én kimegyek veled.

- Én inkább alszok, ha nem baj.- ásít egyet a jelenlegi sofőrünk.

- Oké, szóval- oldja fel a telefonját az anyósülésen helyet foglaló férfi- az enyém a 133-as szoba, Sofié a 134-es, a tiéd pedig Vic a 132-es. Megfelel mindenkinek?

- Ha nem felelne meg, akkor változtatnának?- pillant egy másodpercig a mellette ülőre Vic, majd rám a visszapillantóban.

- Nem- feleltük egyszerre a monacóival.

- Nagyszerű, akkor tökéletes lesz, itt le kell menni az autópályáról, ugye?- mutat egy táblára a szőke lány.

- Aha, már csak 15 perc.- fordul ismét előre Charles.

•

- Ez a te szobád Vic,- nyit ki a kártya segítségével egy ajtót a monacói pilóta- ez az egyén,- nyitja ki a következőt is, majd még egyel tovább lép, és azt is kinyitja- ez pedig a tiéd Sofi.- löki be azt az ajtót is, majd a kezünkbe nyújtja a kártyáinkat, és mindhárman elfoglaljuk a saját szobánkat.

A bőröndöt a szoba közepén hagyom, majd azonnal az ablakokhoz lépek, és széthúzom a függönyöket. A kilátás, mint mindig ebben az országban, gyönyörű volt. Már szinte kezdtem elfelejteni, hogy milyen gyönyörű helyen is nőttem fel. Amikor leültem az ágyra, hogy kiszedjem a bőröndömből a szükséges holmikat, az ajtó felől kopogás szűrődött be, így kénytelen voltam odamenni, hogy kinyissam azt.

- Mehetünk?- állt előttem a monacói pilóta egy tornazsákkal a hátán.

- Csak egy pillanat.- lépek vissza a szobába, hogy magamhoz vegyem a táskámat, majd a kártyát is, amivel azonnal be is zártam az ajtót, amikor kiléptem rajta- Mostmár mehetünk.- tettem bele az arany színű kártyát a telefonom tokjába, majd azt a pénztárcámba helyeztem.

- Nem fogsz nagyon kifáradni?- fordul felém már a liftben állva a férfi, míg én a körmeimmel babrálva állok a lift falának dőlve, de mikor megszólalt magára vonta a figyelmemet.

- Nem tudom, lehet, de akkor maximum visszajövök, és kialszom magam.

- Oké- bólint, miközben kilépett a felvonóból, hiszen az idő közben leért a földszintre, követtem őt, hiszen fogalmam sem volt, hogy merre is kellene mennem. A férfi ahhoz az autóhoz sétál, amivel megérkeztünk. Kinyitja nekem az anyósülés felöli ajtót, majd amikor belültem, be is csukja azt, majd azonnal beszáll a volán mögé, és rutinosan kitolat a parkolóból.

- És te nem fogsz nagyon kifáradni?- kérdezem meg most én a pilótától az előbb általa feltett kérdést.

- Nem,- válaszol szemét le sem vége az útról- vagy ha igen, akkor te vezetsz.- néz rám szeme sarkában nevető ráncokkal, ám én halál komolyan veszem minden egyes szavát.

- Nem megy, próbáltam, vagy a hasammal nem kényelmes, vagy a lábammal nem érem el a pedálokat.

- Mit csináltál?- kapja rám először indulatosan szemeit, azonban ez hamar el is párolog tekintetéből, és csak a hihetetlenkedés marad benne- Eddig azt hittem, hogy nem tudsz meglepni semmivel sem, de ez, hihetetlen vagy te nő személy.- ingatja a fejét, majd bekanyarodik a csapattagoknak előrelátott parkolóba, és leállítja az autó motorját, majd kipattan, és mire én realizáltam a helyzetet, már ki is nyitotta nekem az ajtót, és segített kiszállni a járműből.