Le szeretnék írni mindent. Mindent, ami most bennem kering. Ó, tudom jól, hogy úgysem leszek képes maradéktalanul szavakba önteni mindazt, ami bennem van, de ha már egy részét sikerül, máris előrébb leszek. Semmi értelme nincs, nem is volt és nem is lesz annak, melyeket az elkövetkezendőkben "papírra vetek". Talán az eddigieknek sem volt. Talán nekem magamnak sincs. Ki tudja? Mert én nem.
Minden, ami most bennem kavarog, zavaros füstként, olyan, mintha valami nagy semmi lenne, ami mégis van. Félek a semmitől, főleg mert tudom, hogy létezik, eszerint mégis valami, és a valamitől is félek, mert az idegen számomra, bizonytalanságot sugall, és igen, én nagyon bizonytalan vagyok. Ha a jövőbeli énem meglátogatna engem, bizonyára azt tanácsolná nekem, ne féljek ennyire, és ne kérdőjelezzek meg mindent. Mert most hatalmas kérdőjelek lebegnek a dolgok helyén, amikben eddig kicsit is biztos voltam, megingott a hitem mindenben, az életben, a jövőben, önmagamban.
Kint vonyít egy kutya. Éjszaka van egyébként, mindjárt egy óra. Azaz nulla óra ötvenegy perc van, és már megint itt vagyunk a semminél, mert a nulla mi, ha nem semmi? De a semmi most már elmúlt ötvenegy perccel... Akkor az most már jelent valamit, vagy a valamiig még nem ért el? Vagy ez a valaminek az egy ötvenegyed része?
Most itt lebegek hát valami furcsa dimenzióban a semmi és a valami között. A valamihez kicsit közelebb járok, de nem tudom, ez megrémisszen vagy megnyugtasson-e.
Szeretnék néha kiáltani. Szabadjára ereszteni a hangomat, ordítani, mert túl sokáig maradtam csendben. Sírni, mert túl sokáig kellett mosolyognom.
Szeretnék normális lenni, de nem az az unalmasan normális, hanem a "bolond, de normális", mert én azt hiszem, most a "normális, de bolond" fogalmát merítem ki. Hogy melyik a jobb? Nem tudom. Azt sem tudnám megmondani, melyik a rosszabb.
Néha azt hiszem, egész értelmes egy gondolatom, de aztán leírom, és rájövök, hogy csak a fejemben tűnt annak.
(Szerintem Isten ugyanígy volt vele, mielőtt és miután engem létrehozott.)
Elszakadt egy kötél, én pedig lezuhantam.
Én magam voltam a kötél.
Aludnom kéne, mert akkor legalább nem ér el a valóság.
Az álom a valóság torz tükre, de a tükröktől nem félek, azok össze tudnak törni. Elég csak beléjük néznem.
Jó éjszakát, reggelt, napot, életet, semmit, valamit, univerzumot.
Ha elolvastad, részvétem az esetleges agysorvadásért.
Ennyi voltam. Vagyok. Leszek.
Köszönöm.
YOU ARE READING
Hang a fejemben
Véletlen__ van egy rossz hírem: még mindig nem haltam meg. igaz, már majdnem, de annyi erő még pont van bennem, hogy továbbra is szavakba önthessem azt az óriási káoszt, ami a fejemben és a szívemben honol. addig is hallgatom a hangot a fejemben, és csak me...
