Hang a fejemben

Elmélkedéseim - 2.

Magába szippantott a nagybetűs Valami. Azért hívom így, mert nem is tudom, hogy nevezzem. Élet? Lét? Néhány évtized a sok közül, amíg létezni fogok? Vagy örökké fogok létezni, csak egy idő után test nélkül? De hisz az örökkévalóság elvileg nem is örökké tart, abból is sok van... és én most úgy érzem, itt ragadtam az én saját, sehányadik kis örökkévalóságomban.

Tele vagyok dolgokkal. Úgy értem, a fejem. Tömve van olyan furaságokkal, mint a kváziplasztikus asztenoszféra, nikotinamid-adenin-dinukleotid-foszfát, meg deus ex machina, carpe diem, és irreverzibilis koaguláció.
Most már érthető, mire gondolok, igaz?
Az iskolára.
Furcsa egy hely. Furcsa az a rendszer, ahol ha megkérdezel egy átlagos tizenhat éves diákot arról, hogy kell kitölteni egy csekket, vagy hogy kell hitelt felvenni, és ő csak hebeg-habog, de ha arról érdeklődtél volna, hogy miből áll a fény, máris rávágta volna, hogy hullámokból és fotonrészecskékből – még ha gyakorlatban el sem tudja képzelni, hogy állhat rezgő részecskékből valami, ami csak egy áttetsző sugár. De tudja. Elméletben. Azt tanították neki, hát akkor biztos így van, nem?
Mint ahogy azt is megtanították neki, méghozzá ijesztő pontossággal, milyen gondolatok jártak Csokonai fejében, amikor megírta a Magánossághoz című versét, vagy Petőfiében, amikor a Szeptember végén-t, pedig senki nem volt ott, hogy olvasson a költő elméjében. Lehet, hogy épp azon tűnődött, mi lesz otthon a vacsora, vagy épp egy pókot bámult a falon. És senki nem tudja azt sem, szándékosan használt-e egy költő ellentéteket vagy visszautalásokat egy versében, vagy épp csak így jött ki, mert nem agyalta túl, mit ír, csak úgy ontotta a szavakat... de mi mégis bemagyarázzuk, hogy ez direkt volt, azt úgy akarta, azt úgy értette, ott arra gondolt, ott meg amarra. Fura.
Szóval, jó dolog tudni dolgokat. Most valljuk be, hogy jó dolog. És semmi máshoz nem hasonlítható elégedettség tudja eltölteni az embert, amikor ránéz egy régi templomra, és az ismerősei füle hallatára kisujjból kivágja, hogy "robusztus épület, vastag falak, pici, lőrésszerű ablakok – ez román stílusú; centrális térszerkezetű – feltehetően ortodox", vagy "latinkereszt alakú, és az oltárja kelet felé néz – katolikus". Mégis furcsa.
Furcsa, mert megtehetem, hogy ha bemegyek a sarki kisboltba, angyalian rámosolygok az eladóra, és közlöm vele, hogy CH₃COOH-s uborkát keresek, vagy egy csomag C12H22O11-re van szükségem (és ha erre értetlenül néz, hozzáteszem, hogy szacharózra, még így sem érti, hogy arra a fehér kristálycukorra gondoltam, amit minden reggel beletesz a teájába – és emiatt nem is hibáztatom), vagy épp mikor apa a kertben metszik, kijelenthetem, hogy "épp közepesre csökkenti a növényekben az auxinkoncentrációt, hogy a csúcsrügyek helyett az oldalrügyek növekedését idézze elő". És kétségkívül az is mulatságos, amilyen fejet vágnak az idősebb ismerőseim, ha kimondom, hogy irreverzibilis koaguláció, sőt még a jelentését is tudom.
De megéri? Megéri, hogy jobban tudom, mi zajlódott le Petőfi Sándor lelkében, mint a sajátomban? Hogy jobban ismerem Berzsenyi életét, mint a sajátomat? És normális, hogy annak, hogy egyszer saját házam legyen, amelynek nekem kell majd fizetnem a rezsijét, nekem kell esetleg lakáshitelt felvennem rá, és havonta kell intéznem majd az adóbevallást, már csak a puszta gondolatától is megrettenek – de azzal legalább tisztában vagyok, hogy Drakón arkhón Krisztus előtt 621-ben hozta meg a törvényeit, amelyek kedveztek az arisztokráciának, de emellett korlátozták is annak hatalmát? Hm. Minden bizonnyal.
Tudni jó.
De szelektálni kéne.
Mert felrobban a fejem. Egyszer fel fog. És az nem lesz szép látvány. Mondjuk most magamban mosolygok a gondolattál, de az csak a beteg humorom miatt van.

Szóval fura.
És az is fura, hogy egy tizenhat éves fiataltól már elvárják, hogy tudja, mit akar csinálni, vagy legalább milyen irányban akar továbbmenni, és olyan döntéseket kell meghoznia, amit ugyan még megváltoztathat, de ez esetben valamit már mindenképp veszít. Néhány elpazarolt évet, például.

És nem tudom, mit gondoljak.
De valami nem oké.
Én sem vagyok oké. Meg talán senki sem, pedig próbálunk annak tűnni.

Talán egyszer majd sikerül "okénak" lennünk, és ha hosszú évtizetek múltán majd belenézünk a tükörbe, akkor elmosolyodhatunk, és azt mondhatjuk: "megcsináltam".
Már csak az a kérdés, hogy... mit.