AZ ÁSZ ÉS A DÁMA

𝟣.𝟢𝟤

― Még mindig nem hiszem el, hogy ezt csinálom ― sóhajtottam miközben tenyereimbe temettem az arcom.

― Azt, hogy egy vadidegenhez utazol közel háromszáz kilométert? ― Aiden hitetlenkedve felnevetett, ahogy ráhajtott az autópályára. ― Én sem.

― Nem vadidegen ― fordultam felé. ― Egy személy játéka sokat elárul az illető jelleméről. Például ő kitartó, mert nem adta fel a sokadik veszteség után sem. Kicsit önfejű vegyítve spontaneitással, hisz egy felhasználó mögé rejtőzött embert meghívott magához egy hétre. Ebből kifolyólag bátor és kíváncsi is.

― Azt kihagytad, hogy pszichopata szenvedélybeteg ― mondta Aiden. ― Lazíts már Sierra, csak poénkodni próbálok ― pillantott felém mosolyogva.

― Mint mindig ― kuncogtam és sötétszőke, egyenes állású hajába túrtam. ― Szerinted milyen lehet?

― Véleményem szerint egy kopaszodó negyvenes, enyhe vörös kecskeszakállal, egyre növekvő sörhassal, akinek nincs munkája, de telefonja van, amivel állandóan téged zaklat ― mondta, majd homlokára csapott. ― Kihagytam a feje felett repkedő légykoronát és a herpeszes szájáig lógó orrszőrt.

― Gúnyolódj csak ― morogtam.

― Nem tudom milyen lehet Sierra. Téged sem tudnálak elképzelni, ha az ő helyében lennék. Szemetgyönyörködtető, intelligens vagy s lássuk be, hogy e két tulajdonság ritkán jár együtt manapság ― felelte immáron komoly hangvétellel, bármiféle vicc nélkül.

― Nocsak, Mr. Aiden Humorzsák ilyet is tud?! ― csodálkozva vontam fel szemöldökömet. ― Melyik könyvből szedted?

― Hát kegyed nem hiszi el magam őszinte személyének, hogy eme szépen csengő szavak nemcsak az ön fülét simogatják csupán, hanem az én elmém virágzó mezején is oly könnyed táncot járnak, mint az égbolton cikázó napsugarak?

― Most már tényleg azt hiszem, hogy kiraboltál egy tizenkilencedik századi könyvesboltot.

― Jómagam nem a lopós faj... ― kezdett bele, de szavába vágva leállítottam.

― Még egy antikvitásbeli mondat és kiugrom a kocsiból.

― A Gazdálkodj okosan szerint mozgó járműből való kihajolásért két kör kimaradás jár, ha ki is ugrasz akkor az Aiden-féle szabályok értelmében mész vissza a start mezőre, ahonnan csak hatos dobással mozdulhatsz.

― Ha nem akarod, hogy megverjelek a dobókockával, akkor ne szólalj meg Krisztus előtt használt nyelvezettel.

― És Krisztusi beszéddel? ― próbálkozott, de a tekintetemmel találkozva visszavonta. ― Jó, befogom ― ujjait elhúzva ajkain cipzárt imitált majd a végén elforgatva a kulcsot a hátsó ülésre dobta.

Az út maradék egy órájában aludtam, mint egy jól jóllakott óvodás az ebéd utáni pihiszünetben és Aiden ébresztett fel, amikor már a kikötő parkolójában voltunk.

― Vigyázz magadra!

― Te is ― hajoltam át a könyöklőn, megölelve legjobb barátomat. ― Ha bármi baj van, azonnal hívj.

― Én is ezt a kartam mondani ― nevetett fel. ― Nyugi, jó kezekben lesz az üzleted.

― Ebben egy percig sem kételkedtem ― néztem rá kedves mosollyal arcomon és lenyomva a kilincset kiszálltam az autóból. Megkerülve az ezüst Volvot, a csomagtartóból a vállamra kaptam barna utazótáskámat, mely súlyából és méretéből adódóan vállamban fájdalmat, majd a pánt miatt egy piros foltot okozott.

― Sok szerencsét ― kiáltotta Aiden a lehúzott ablakon keresztül.

― Szükségem lesz rá ― integettem neki.

Rosegold karórámra pillantva megállapítottam, hogy még egy órám volt a megbeszélt találkozóig, így a kikötő egyik nyüzsgő pontjához, a part menti kávézóhoz vettem az irányt. Az épület homlokzatán olvasható Beachwood café felirat az ajtón is a molinóval megegyezett ütött-kopott betűtípussal szerepelt. Egy csengő hang jelezte érkezésemet a bent dolgozók számára, melyet az ajtókeret felső deszkájáról lógó dísz hangoztatott.

Presszó kávét kértem kis tejjel, majd helyet foglaltam az egyik üres asztalnál, mely értem kiáltott a fa berakású bútorával, babakék párnahuzatával és az asztalon lévő kis műnövénnyel, melynek zöld levelei óceánkék és zafír árnyalatra lettek lefújva.

Táskámban lapult egy füzet, bőrcsatjában egy rotringgal, mely minden eshetőségre készen állt, mikor elkapott az ihlet és skiccelni szerettem volna. Leültem hát a csendes sarokba és kávémat szürcsölve vázlatszerűen lerajzoltam a kávézó túlsó sarkát, amikor valaki az asztalomnál lévő, s egyben a vendéglátó hely egyetlen üres székre szegődött társaságomként.

― Szabad? ― kérdezte a vörös hajú fiú kedves mosollyal, kezében egy pohár limonádét tartva. Szemei fiatalkori hóbortosságát boldogság ölelte, tekintetéből életvidám fiúnak ítéltem meg. Pirospozsgás arcán fülig érő mosoly húzódott, cseresznyepiros ajkai tövében gödröcskékkel megülve.

― Ha nem vagy pszichopata sorozatgyilkos, ülj csak le ― intettem a székre, amin helyet foglalt a vöröske. Becsukva a füzetemet, táskámba csúsztattam, hogy újdonsült társaságomnak szentelhessem figyelmemet.

― Elliot vagyok ― nyújtott kezet. ― És foglalkozásomat tekintve egyik sem, az általad felsoroltakból ― nevetett fel lágyan.

― Sierra ― ráztam meg a kezét.

― Mi járatban vagy erre felé? ― kíváncsiskodott. ― Gondolom nem vagy idevalósi, mert még nem láttalak a környéken.

― Én ööö... ― elkondolkodtam azon, hogy bevalljam az igazat, miszerint pókerezés miatt utaztam 300 kilométert, vagy nyissak rögtön hazugsággal egy új ismeretséget. ― Leugrottam egy hétre, elvégre Detroit ebben az évszakban a legszebb ― feleltem végül.

― Szereted a nyarat? ― kérdezte limonádéját szürcsölgetve. Kint legalább harminc fok volt, ami ezen környéken meglehetősen forrónak számít és a tűző nap erős fénye mindenki arcán gyöngyöző izzadtság cseppeket képzett a sortok, crop topok ellenére.

― A kedvenc évszakom a nyár, mert mindig csupa kaland és jó az idő. Nem mellesleg helyes fiúk ülnek le hozzád az asztalhoz ― nevettem fel, az enyémhez hasonlóan zöld szemébe nézve.

Elliot kellemes társaságnak bizonyult és egy könnyed csevegéssel elütve az időt beszélgettünk, egészen háromnegyed órán keresztül, amikoris az óra mutatói délután háromra siklottak.

― Nos, örülök, hogy találkoztunk, de van egy találkozóm és nem szeretnék elkésni ― mosolyogtam a kedves fiúra. ― Köszönöm a rögtönzött találkozást ― mondtam és vállamra kapva táskámat a pulthoz mentem, hogy kifizessem fogyasztásomat.

― Elkísérhetlek ― termett mellettem a fiú figyelmes ajánlatával. ― Úgy ismerem a várost, mint a tenyeremet és jól jöhet egy idevalósi, hogy ne késd le a találkozód.

― Aranyos vagy Elliot ― pillantottam fel rá egy szeretetteljesen vigyorral arcomon, majd elvettem a visszajárót.

― Komolyan gondoltam ― ragadt meg és könyökömnél fogva visszarántott. ― Merre tartasz?

― Az Amelia szállodába.

― Ironikus, ugyanis az a családom hotelja ― nevetett fel hitetlenkedve. ― Üdv a játékban moonchild99.