Láss bennem mást

első

A hatalmas bálterem ezüstös fényben úszik. Fehér selyem függönyök lógnak mindenhol, az étkészleteken és a kristály poharakon egyetlen folt sem éktelenkedik. Makulátlanok, mint a családom. Még nincs nyolc óra, de az első vendégek már szállingóznak be az öntött vas kapun, ami a hatalmas kúriánk körül húzódik.

A hófehérre festett bejárati ajtóban állva figyelem őket, és várom, hogy amint odaérnek elém, átnyújtsák a meghívóikat.  Mindannyiukat láttam már. Appaloosa kisváros, és a gazdag családok mind ismerik egymást valamennyire. Azt szokták mondani a köreinkben, hogy mi, az alapítók egy nagy család vagyunk.

- Megjöttek már Hawthorne-ék? - Anyám siet oda mögém. Szúrós, háromszög alakú állát a vállamra támasztja, és csontos ujjaival gyengéden megszorítja a karom.

- Kérlek mondd, hogy nem a Hawthorne sráccal akartok összehozni! - morgom. Amúgy sem felhőtlen mosolyom kényszeredett vigyorrá változik. Kicsit sem fűlik a fogam ahhoz, hogy a szüleim házasítsanak ki, akkor sem, hogyha ez a szokás. Már gyerekkorunk óta készítenek rá, taníttatnak és csinosítgatnak minket, hogy azután olyan családba lökjenek, ahol biztos, hogy tovább visszük a vagyont, és megtartjuk jó hírnevünket. És nem csak minket, a lányokat, hanem a fiúkat is ugyanúgy. Olyan ez, mint valami elbaszott királlyá koronázási ceremónia, ahol az egész szomszédság végignézheti, hogyan választ magának párt egy huszonéves gyereklány.

- Ugyan kincsem, Andrew már nem az a szeleburdi kisfiú, aki volt. Képzeld, Párizsba járt egyetemre... - anyám gondolatai elkalandoznak, szinte érzem a kisugárzásán, hogy azt szeretné, ha Andrew az ő fia lenne - Ó, nézd! Ott jönnek - szól rám, én pedig szinte azonnal megtalálom a tömeggel együtt hömpölygő családot. Hawthorne-ék mindig is híresek voltak arról, hogy  próbáltak a legfeltűnőbbek lenni, akárhová mentek. Mrs. Hawthorne egy hosszú uszályos, kanárisárga ruhát visel, amúgy már őszülő haját szürkéskék festék fedi, melyen eredeti, sárga gyémántokkal szegélyezett tiara pihen. A férje, Atticus Hawthorne, aki egy mamut vállalatot üzemeltet több, mint húsz éve, szintén ilyen színű öltönyt visel, fehér inggel, és fehér cipővel, amiről ordít, hogy Louis Vuitton.

A szemem a mellettük sétáló fiatalemberre siklik. Magas, vállas férfi, szőkés barna tincsei rendezetten rövidre vágottak. A szüleivel ellentétben ő teljesen visszafogott, egy szürke öltöny van rajta, és egy fehér ing. Ég kék szeme a tömeget pásztázza, a két kezét átfonja maga mögött. Első ránézésre igazán jó partinak tűnik. Eszembe jut, amikor még kicsik voltunk. Látom magam előtt ezt a férfit, kölyökképű tinédzserként, ahogy a szüleivel a kanapénkon ül, merev tartással, rezzenéstelen arccal. Talán anyáék már akkor eltervezték, hogy hozzá fognak majd adni.

- Micsoda öröm! - szólal meg hirtelen anya, amikor Hawthorne-ék elénk érnek. Szinte majd ellök, hogy elém kerüljön, és üdvözölje a családot.

- Köszönjük a meghívást, Dorothea! - Andrew mély, kellemes hangja szinte simogatja a fülemet. Anyám kezéért nyúl, és csókot lehel a kézfejére - Meghan, istenem de rég láttalak! - fordul felém - még mindig gyönyörű vagy - megismétli ugyan azt, amit anyámmal is csinált, én pedig illedelmesen rámosolygok.

- Menjetek be drágáim, igyatok valamit, én majd tartom a frontot! - anya cinkos pillantást vet rám, és enyhén megtaszít a derekamnál fogva, mire én engedelmes kiskutya módjára elindulok befelé, Andrewal az oldalamon. Az emberek megnyugtató mosollyal bámulnak minket. Mintha hallanám a gondolataikat, amik mind arról szólnak, hogy milyen szép pár leszünk. 

Andrew kihúz nekem egy széket, én pedig készségesen helyet foglalok rajta. Annyira illedelmes, hogy szinte elszégyellem magam mellette. Ez van, ha úgy nevelnek, hogy az erkölcsök és a normák a legfontosabb dolgok az emberi életben.