2. évad 7. fejezet

112 12 0
                                    


H A R R Y

Amelia látogatása kicsit felnyitotta a szememet. Nem teljesen, de valamennyire könnyebb volt felállnom a kanapéról és lezuhanyozni, mint az előtte lévő napokban. Emberi külsőt varázsoltam magamra, amivel tegnap még egyáltalán nem törődtem volna. Meg kell majd neki ezt később köszönnöm. Ő volt az egyedüli, aki tudott rajtam segíteni, mert csak ő volt képes felemelni rám a hangját. Lehet, hogy félt, de nem érdekelte.

Napkelte előtt léptem ki a lakásomból. Szerettem ilyenkor elindulni. Az utak csendesek voltak, de nem az a teljesen kihalt fajta. Olyan nosztalgikus csönd volt mindenhol. Kellemes volt, olyasmi, ami pár percre le tud nyugtatni és úgy érzed, mintha semmi gondod nem lenne. Elszívtam egy cigarettát, miután leparkoltam a belvárosban, hogy múlassam az időt. Néztem ki a fejemből, és hagytam, hogy a tüdőmet elárassza a mérgező füst. Egy egész dobozzal el tudnék most szívni, ha nem kellene munkába mennem.

Elena már bent volt, ahogy sejtettem. Szőke haja fel volt fogva egy sötétlila szalag segítségével, ami illet a blúzához. Az asztala előtt állt és az aktákat nézte görnyedten.

- Szia - mosolyodott el, amikor becsuktam magam mögött az ajtót. Még így sem változott meg felém a viselkedése, hogy alig beszéltem az elmúlt napokban vele, ugyanolyan vidám maradt. Ezért hálás voltam. Ma mindennél jobban szükségem volt egy barátra.

- Ne mondd el, ha sok dolgunk van ma - nevettem fel, miközben kávét öntöttem magamnak. Utána kiöntöttem neki is egy adagot, két kanál cukrot tettem bele és egy kicsi tejet. Hálásan elvigyorodott, amikor odaadtam neki a meleg itallal megtöltött bögrét, amit letett az asztalára.

- Oké - mondta. - De ma papírmunka van - tartott fel egy olyan vastag papírkötetet, hogy szerintem még a legvastagabb könyvnél is vastagabb volt, mint amit valaha elolvastam.

- Rendben - forgattam meg a szemeimet. - Én hajtogatok, te bélyegezel?

Egy pillanatig elgondolkodott, miközben beleivott a kávéba. Megnyalta az ajkait utána és elmosolyodott. - Áll az alku.

Egész reggel dolgoztunk. Én a papírokat hajtogattam össze, belegyömöszöltem őket a borítékba, Elena utána megbélyegezte és lezárta őket. Jó érzés volt csinálni valamit, még ha csak ennyire haszontalan is volt, mint ez. Az elmúlt hetem után szükségem volt erre, nagyon is. Szükségem volt arra, hogy kimozduljak a lakásból.

- Nem tudtam, hogy dohányzol - hallottam meg Elena hangját úgy negyvenöt perccel később. Elena hümmögésén eddig nem igazán lehetett mást hallani.

- Tessék? - kérdeztem. Ezt honnan tudta? Sosem mentem el szünetre munka közben, hogy elszívjak egyet, és nem is láthatott meg dohányozni.

- Érzem a szagát - vont vállat, mire én megszagoltam a pólómat, de semmit nem éreztem. - Ne aggódj, annyira nem vészes.

Megpróbáltam rámosolyogni, de túlságosan el volt foglalva a borítékokkal. - Én nem... segít. Ha dohányzok... az segít rajtam.

- Ezt hogy érted, hogy „segít rajtad"? - kíváncsiskodott. Úgy nézett ki, mint aki viccet csinál belőlem, de nem ítélkezik, aminek örültem.

- Sokat stresszelek - mondtam lassan remélve, hogy ez elég meggyőző lesz és nem kérdez többet. - Lenyugtatja az idegeimet.

- Erre vannak más módszerek - sóhajtott fel, és lerakta a bélyegeket az asztalra. - De a te életed.

- Köszönöm - mondtam hálásan. Most minden kínosan csendes volt újra.

- A sok stresszhez van köze a lányhoz a képen? - hallottam meg a hangját újra egy idő után.

- Micsoda?

Elena abbahagyta a tevékenységeit és visszarakta a bélyegeket az asztalra. Odament egészen az asztalomhoz, nekem pedig görcsbe rándult a gyomrom, amikor a kezében lévő képkerettel megfordult.

Odaadta a képet, odajött mellém és Lilyre mutatott. Az arcom a nyakába volt elrejtve, míg ő hátravetett fejjel nevetett, szemei össze voltak szorítva. Annyira tisztán emlékszem mindenre arról a napról. Emlékszem, hogy ez egy pillanatképként készült el Amelia által, aki kétségbeesetten próbálta meg betölteni a fotós szerepét. Azóta a nap óta ez volt Lily kedvenc képe.

- A barátnőd - nézett rám Elena a képről. - Ő az oka, hogy sokat stresszelsz?

Megpróbáltam lenyelni a csomót a torkomban, és letettem a képet Elena asztalára. Belenézetem a lány szemeibe, akinek tekintetében az őszinte érdeklődést, kíváncsiságot és ártatlanságot láttam.

- Azta... - nyúlt a karomhoz. - Jól vagy? Sajnálom, én nem---

- Ő a feleségem - mosolyodtam el. Mosolyognom kellett, vagy ez az egész dolog tönkremehet. Ha megtudja, akkor Elena elkezdene máshogy bánni velem, mintha törékeny lennék, és elkezdene értem aggódni. Már mindenki így viselkedett körülöttem, nem akartam, hogy ő is így tegyen.

- A fele... azta - barna szemei tágra nyíltak és mély levegőt vett. - Bocsánat, de úgy... nagyjából húsz éves lehetsz, nem?

- De - nevettem fel, és lenéztem az esküvői gyűrűmre. Felemeltem a kezemet, mire Elena megragadta azt és tágra nyílt szemekkel nézte az ékszert az ujjamon. - Húsz éves vagyok.

- Ez nagyszerű - mondta Elena bizonytalanul. Egyértelmű volt, hogy nem így gondolta, de biztos vagyok benne, ha tudná a teljes igazságot, akkor máshogy gondolná. - Mi a neve?

- Lilian - mosolyodtam el. Mindenki kerülte a róla szóló témákat, mintha Lilian soha nem is létezett volna, szóval fura volt róla beszélni. Nem hittem volna, hogy valaha is képes leszek erre, de eddig igen. Megkönnyebbülés volt tudni azt, hogy anélkül beszélhetek Elenával Lilyről, hogy azt mondaná, „annyira sajnálom, részvétem", vagy „hogy érzed magad?". Beleuntam ezekbe. - Ő egy.. egy nagyszerű lány.

Elena gyengéden elmosolyodott. - De sokat stresszelsz miatta?

- Eléggé - nevettem fel, és elképzeltem, hogy Lilian mellettem van és játékosan megüti a karomat, és azt mondja: „Oké, Mr. Maradjunk-a-bárban-hajnali-háromig-és-igyunk-le-magunkat-a-sárgaföldig, tényleg én stresszellek ki téged?". Ezen el kellett mosolyodnom.

- És még együtt vagytok? - kérdezte Elena. Nem tűnt fel neki, hogy ez eléggé személyes kérdés volt, de nem említettem meg, miközben újra nekiláttunk a munkának.

- Elkülönülve vagyunk - ami nem volt teljes hazugság. - Nagyon hiányzik, kicsit ki is voltam borulva miatta.

Ha már a hiányról beszélünk...

- Hé! - vágtam a szavába, mert láttam, hogy egy újabb kérdést akart feltenni. Nem gondoltam volna, hogy tudtam volna még több „fél igazságot" mondani anélkül, hogy elárulnám, mennyire megbolondultam. - Az egyik barátomnak lesz egy partija szombaton. Nem rég diplomázott, amiről szintén lemaradtam. Nem hiszem, hogy egyedül el tudnék menni. Esetleg nem szeretnél eljönni velem?

Egy ideig csak engem nézett, úgy nézett ki, mint akinek a szemei mindjárt kiesnek a helyéről. Csak elképzelni tudtam, hogy vajon most mit gondolhat. „Házas, és engem hív el randira? Észnél van ez a csávó?!". Szerintem valami ilyesmire gondolhat.

- Csak mert sok ember lesz ott, ennyi - hárítottam. - És sokkal egyszerűbb lenne nekem, ha ott lennél velem, amikor belépek az ajtón, legalább úgy csinálhatnék, mint akinek van társasága.

- Ohh - bólintott. - Ennyire népszerű vagy? Nem akarod, hogy mindenki körülötted hemzsegjen?

Felkuncogtam, de ő nem láthatta, mert lehajtottam a fejemet és egy papírt raktam be egy borítékba. Szükségem volt rá, hogy Elena ott legyen. Szükségem volt valakire, aki nem fogja öt percenként megnézni, hogy hogy vagyok. Valakire, aki nem fog egész este bámulni. Valakire, aki nem számított arra, hogy bármelyik percben összetörhetek.

- Mondjuk azt - bólintottam. - Valami olyasmi.

- Rendben - forgatta meg Elena a szemeit. - De csak mert sajnállak. És ez nem egy randi.

Éreztem, amint elpirul az arcom. - Nem és nem. Persze, hogy nem az. Én, öm, majd akkor hétre érted megyek. 

Recovery - h.s  [hun] // befejezettWhere stories live. Discover now