𝕬𝖓𝖙𝖎-𝕳𝖊𝖗𝖔 (JAVÍTVA!)//SZÜNETEL

-- 9. Karácsony A Kastélyban 1.rész Feliratkozás --

Sokaknak normális a mindennapos nyugodt kelés, nyugodt nap, nyugodt este, néhai konfliktusokkal. Azonban nekem - mint azt már megszoktam ennyi idióta között - megszokott az állandólagos feszült légkör. De nem értem, ez hol probléma. Mert az egy dolog, hogy valaki nagyon nem szeret valamit, vagy nagyon feledékeny - mint én -, vagy csak egy kicsit bolond, de hát ettől vagyunk egyediek. De (mint mindig) most is a feszültség keltője egy Mardekáros volt. Na, jó. Nevezzük nevén az illetőt (pontosabban gúnynevén); Pipogyi. Igen, én Amelia Rosalie Lupin, elfelejtettem elmenni a "találkozónkra", ami nem emlékszem pontosan már hol volt. Na, jó. Semennyire nem emlékszem, hol volt. De nem is érdekelt, mert volt annál jobb dolgom, minthogy Pipogyusz agyamentségeire gondolni null-huszonnégyben. Mint például arra, hogy gyorsan forduljunk meg és húzzuk el innen a csíkot, olyan eszeveszett gyorsan, mint a fénysebesség, nehogy meglásson és megátkozzon, vagy ami még rosszabb; "beszélgetést" kezdeményezzen. De... már késő. Meglátott. A francba!

- Nem jöttél el! Szóval nem is vagy igazi Griffendéles! Elfutottál! - kiabált csak azért, hogy mindenki meghallja, aki ott tartózkodik. Hah. Ha harc, hát legyen harc!

- Nem, képzeld, mert van nekem annál sokkal jobb dolgom is, mint hogy azzal foglalkozzzak, mikor van a hülye kihívásod! Szóval, hagyj békén, én is békénhagylak és látszólag mindenki boldog. A soha viszont nem látásra, Pipogyusz! - hagytam ott. Ezt neked, Piton! Muhahahaha!

Soha, de soha nem gondoltam volna, hogy ennek itt még nincs vége... francokat, szinte fizikálisan éreztem, hogy Pipogyusz még vissza fog vágni. Csak nem most.

- Figyelj, Remus. Kérlek, kérlek, kérlek! - péntek este volt, kivoltam, mint a tök, mivel dupla Bájitaltan volt. Bleh. A tanár... furcsa volt, mint azt már korábban említettem. De a fiúk (történetesen James Charles Potter és Sirius Orion Black) felajánlottak nekem egy visszautasíthatatlan ajánlatot, ami (dobpergééés...) egy csíny volt. Vagyis... majdnem. Végigjárjuk a sulit, hátha találunk még valamit, amit nem fedeztünk fel, ami ebben az ÓRIÁSI kastélyban nem lenne meglepő. Én szívem szerint rámondtam volna, hogy persze, de mint mindig, Remus most is közbeavatkozott. Pontosabban megtiltotta, hogy elmenjek. Pff, kis konok. Éés én erről a szerintem igenis meggondolatlan döntésről szeretném lebeszélni, de nem hagyja. Chh, majd fogja.

- Nem. Akármit mondasz, nem!

Hmm. Van még az aduász a tarsolyomban. Kijátszom azt a kártyát!

- Csokis keksz. - csak ennyit mondtam, de a titkos kódunkat most is értette. Ha le akarjuk egyszerűsíteni, azt mondtam, hogyha nem enged el, akkor nem kap csokis kekszet, ha hazamegyünk Karácsonykor. Mert akkor még azt hittem, hogy hazamegyünk.

- Jó. - vágta rá, egy pillanatnyi mérlegelés után. Hah! A csokis keksz mindig beválik! Muhaha!

*0*

A kis felfedezés kellős közepén voltunk, amikor is... nem, fogalmam sincs, mi történt. Csak elkezdett fájni a fejem.

- Ö... Lia? Minden oké? - kérdezte... nem, passzolom, hogy ki.

- Persze, csak egy kicsit... - szédültem. Nagyon. Ezért a mondatot nem is fejezhettem be, mert... hát, szóval elájultam. Megint.

£~£

Amikor magamhoz tértem, nem bírtam még megmozdítani sem a szemem, nem hogy kinyitni. Csak hangokat hallottam, azokat is egy ideig csakis kizárólag tompán.

- Szóval akkor csak egy szimpla... egy szimpla ájulás? - Remus. Ő félt ennyire. Biztosan ő volt az.

-Egyelőre igen. Majd meglátjuk, a későbbiekben lesz e valami ehhez hasonló, vagy mutat e tüneteket.- válaszolta egy magabiztosabb hang. Madam Pomfrey. De milyen tünetek? Beteg vagyok? Vagy ha nem, akkor miről beszélhetnek vajon? Egyszer csak az akaratomon kívül felszisszentem a fájdalomra. A fejem!