Can't Help Falling In Love - Max Verstappen

𝘰𝘯𝘦 ° 𝘈𝘺𝘴𝘦𝘭

A reggelem rohanósabban telt, mint gondoltam volna. Ahogy a napok teltek, teljesen kiment a fejemből, hogy a  leendő munkahelyem szezonnyitó vacsorájára bizony ki kell öltözni, ezért a vacsora napján amint magamba tuszkoltam pár falatot, a kocsikulcsomat, téli kabátomat és telefonomat felkapva el is indultam megkeresni a lehető legtökéletesebb ruhát, hogy jó benyomást kelthessek a Red Bull egész csapatában.

Három óra. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy ráleljek egy olyan darabra, mellyel nem volt semmi bajom, nem találtam benne kifogást. A ruha egy világoszöld, ejtett vállú, felül bő, alul tapadós csoda volt, melyen a derekamat pedig egy szíj ölelte körbe.

A készülődésnél mosolyogva néztem a tükörbe, mert szépnek éreztem magam ebben a ruhában, büszke voltam az alakomra. A rendszeres napi 7 km futás, és sok vízivás megtette a hatását, hasam lapos lett, fenekem formás, az egyetlen dolog, amivel nem voltam megelégedve, az a csípőmre rakódott kis felesleg volt, mely ledolgozását legfőbb célomként tűztem ki, természetesen a munkában való helytállás mellett.

Középhosszú, világosbarna alapjáraton egyenes hajam most természetes hullámokban omlott vállamra, mely a tegnap este készített fonatomnak volt köszönhető.

Nem vagyok egy izgulós típus, de akkor, mikor beszálltam az autómba, hogy megtegyem a helyszínig vezető egy órás utat, kezeim már úgy remegtek, hogy alig tudtam megfogni a kormányt. Féltem, hogy le fogom magam járatni valaki előtt, hogy egész végig nem lesz kivel beszélgetnem, hiszen nem ismerek onnan senkit. Őszintén, hátam közepére sem kívántam ezt a kifejezetten előkelő rendezvényt, de hát nem volt mit tenni.

Miután a kültéri parkolóban letettem a kocsit, a cipőmet gyorsan átcseréltem egy fekete magassarkúra, hiszen abban mégsem tudtam vezetni. A csomagtartóból kivéve hosszú ballonkabátomat magamra kaptam azt, hogy az év eleji brit időjárás ellen kicsit védve legyek kifejezetten rövid ruhámban, majd erőt véve magamon elindultam a hatalmas épület felé.

Az előtérbe belépve gyorsan körbenéztem a már általam eléggé ismert helyiségben, és tudva a vacsora helyszínét egyenesen a rendezvényterem felé vettem az irányt. A tömeg mérnöki számításaimnál kisebb volt, körülbelül harminc-negyven ember tartózkodhatott bent, annak a több mint háromnegyede férfi. Pár ismerős arcot láttam, de mivel a gyakornokság alatt alig találkoztunk a "nagyokkal", ezért szinte senkivel nem voltam beszélgető viszonyban.

A teremben öt személyes asztalok voltak elhelyezve mindenhol, mellette volt egy nagy tánctér és egy italpult, illetve egy színpad féleség. Mivel minden hely névre szólt, ezért igyekeztem minél hamarabb megtalálni sajátom, bár az embertömeg miatt ez nem volt a legegyszerűbb. Körülbelül negyed óra múlva sikeresen ültem le a nevemmel jelzett tábla elé, és illedelmesen köszöntem a mellettem, és velem szemben ülő egy lánynak, és három férfinek.

- Victoria Lloyd vagyok, szerintem nem találkoztunk még - mosolygott rám ezek szerint Victoria, miután észrevette, hogy a férfiakat közel sem érdekli jelenlétem.
- Aysel D'Elia, és valóban, még új vagyok itt - viszonoztam kedves mosolyát.
- Akkor gondolom az egyik frissen végzett mérnöksegédhez van szerencsém- bólintott egyet - jó hogy itt vagy, eddig nem nagyon nyitottak a női mérnökök felé.
- Ez még csak próbaidő - feleltem óvatosan, de jól esett a lány közvetlensége - te mit dolgozol?
- Az úr sajtósa vagyok - mutatott gyorsan körülbelül három asztallal arrébb, ahol az említett fiú épp valamin nagyon nevetett. Természetesen egyből felismertem, ha másból nem is, akkor abból, hogy az épület tele van plakátolva a fejével. Természetesen Max Verstappenről van szó, kiről másról?
- Áhh, akkor elég sok munkád lehet - utaltam a fiú hírnevére.
- Ez igaz, de nagyon szeretem amit csinálok, főleg az utazás részét - kortyolt bele borospoharába - mivel nincs családom, ezért tökéletes nekem ez az egész.
- Én is így vagyok vele, nagyon nincs aki hiányozna - bólogattam egyetértően.
- A szüleid? Persze csak ha szabad kérdeznem.
- Három éve külön élek tőlük, illetve amikor még náluk laktam, akkor is alig találkoztunk úgyhogy azt hiszem kibírom nélkülük - mosolyodtam el halványan, gyorsan végigfuttatva szemeim a teremben.
- Akkor bizonyára élvezni fogod azt, hogy minden második hétvégén egy ismeretlen országban fogod álomra hajtani a fejed - mondta a lány, majd kedvesen a pincér felé fordult, aki épp akkor rakta le elénk a korábban megrendelt ételeket - köszönjük szépen!
- Igen, főleg mert eddig még nem nagyon tettem ki a lábam Angliából - rántottam meg vállaimat, miközben a számba vettem egy adag sültkrumplit.