Can't Help Falling In Love - Max Verstappen

𝘵𝘩𝘳𝘦𝘦 ° 𝘈𝘺𝘴𝘦𝘭

Egy hónap. Ennyi idő telt el a Barcelonai tesztek óta, és én ebben az időszakban szinte végig dolgoztam. Igaz, eleinte még csak csendes megfigyelőként, de ott voltam minden egyes nap a gyárban, próbáltam segíteni, feldolgozni a tesztek alatt gyűjtött adatokat, hogy a szezon egy minél tökéletesebb autóval kezdődjön.

A csapattal egyre jobban megtaláltam az összhangot, egy két makacs mérnökkollégán kívül, akik nem bírták elfogadni, hogy lányként kerültem oda, mindenki kedves, barátságos volt velem, és ez sokat segített a beilleszkedésben. Victoria mindig mellettem állt segítő barátként, igen, barátként, ugyanis ez alatt az időszak alatt olyan közel kerültünk egymáshoz, hogy a barátomnak nevezhettem, ahogy nagy meglepetésemre Catet is. A lány bekövetett a közösségi oldalaimon, onnantól pedig elég sokat beszéltünk, főképp hívásban, és nevetve adtunk hálát a vörösbornak, mely tulajdonképpen egy ilyen jó barátságot eredményezett nekünk.

Szinte visszaszámláltam a napokat az Ausztrál hétvégéig, és mikor már a hotelben pakoltam ki a cuccaimat, mosolyomat semmi nem tudta letörölni arcomról, hisz ott álltam, megcsináltam, életem első forma 1 hétvégéjét fogom véghezvinni, a teszteket leszámítva.

Cate-tel megbeszéltük, hogy este összefutunk a hotel aulájában egy közös vacsorára, ezért úgy gondoltam, csinosra veszem a figurát. Végül is, egész hétvégén a csapatpólót kell hordanom, legalább most hadd öltözzek ki. A választásom egy hosszú, világoskék ruhára esett, melynek V-nyakú dekoltása pont eleget takart, illetve mutatott, és meg voltam elégedve a kinézetemmel.

- Tudod - összerezzentem azon a bizonyos hangon, mely a hátam mögül jött, és melyet már egy hónapja nem hallottam. Na igen, Mr "bunkó vagyok" Max Verstappent igyekeztem mindig, mindenhol elkerülni, mióta egyenesen a képembe vágta, hogy rossz hogy itt vagyok a csapatnál, mely őszintén vérig sértett, arról nem is beszélve, mennyire rosszul esett - ebben a csapatban nem szokás ribanckodni.
- Hogy mondod? - kaptam felé a fejem kikerekedett szemekkel, fel nem fogva előbbi szavait.
- A ruhád - mutatott egyenesen mellkasomra - elhiszem, hogy sok elcsábítani való srác van a környéken, de nálunk ez nem annyira megengedett.
- Hogy te mekkora egy pa -
- Sziasztok - szakította félbe felháborodásomat még pont jókor Cate - mehetünk?
- Ne haragudj, de mennem kell ribanckodni - nem tudom honnan volt meg a bátorságom, hogy ezt mondjam a fiúnak, de őszintén jól esett, és most én tudtam visszaadni elsemmisült képének azt a gúnyos mosolyt, mellyel eddig ő bombázott engem.

- Én nem bírom már ezt - Cate fanyarú képe arról árulkodott, hogy magassarkú cipője, mellyel kénytelen volt a kinézett étteremig tartó elég hosszú utat megtenni, nem a legkényelmesebb darab volt.
- Gyere, már nem sok van hátra. Amúgy meg, miért ezt vetted fel ha tudtad hogy sétálni fogunk? - néztem értetlenül rá, miközben hálát adtam az égnek, hogy én egy sportcipő mellett döntöttem.
- Mert előtte Pierrel voltam, és tudod hogy tetszeni szeretnék neki.
- Közel másfél éve vagytok együtt, nem hiszem hogy a magassarkú hiánya elrettentené tőled - értetlenkedtem.
- Látszik hogy nem voltál még szerelmes- mosolyodott rám selytelmesen.
- Ez nem volt szép - vágtam kissé haragos arcot, de tudtam hogy a lánynak igaza van. Egyetlenegy egyéjszakás kalandon kívül, melyet utólag teljesen megbántam semmi nem történt velem ilyen téren és ez kicsit fusztrált, látva a korombeliek boldogságát saját párkapcsolatukban.

Az egyetemen inkább tanultam, mint hogy fiúk iránt érdeklődtem volna, és azzal, hogy egy olyan munkát vállaltam el, ahol szinte hétről hétre utazok mégjobban ellehetetlenítettem a tényt, hogy nekem barátom legyen. De minek az, ha a Red Bull Racing tagja lehetek, nem?

- Bár ahogy látom lassan ez meg fog változni - rántotta meg vállait, ezzel kinyerve belőlem egy értetlen pillantást.
- Mégis mire akarsz utalni ezzel?
- Ááá én semmire - húzta játékos mosolyra a száját - Najó. Szerinted Max miért ilyen bunkó veled?
- Talán mert egy idióta nagyképű arrogáns kö -
- Nem - szakított félbe - ismerem Maxot, ő nem ilyen.
- Akkor fogalmam sincs - tártam szét kezeim kissé idegesen.
- Szerintem mert lát benned valamit - válaszolt halkan, mire belőlem egy gúnyos nevetés tört ki.
- Persze, hatalmas támadási felületet.
- Nem így értettem - rázta a fejét, miközben egyik tincsét füle mögé tűrte - ki tudja, lehet tetszel neki.
- Igen, ez ésszerű - bólogattam még mindig gúnyosan - biztos ezért akar elűzni a csapatból, ezért szúr belém ott ahol tud.
- Nehéz eset vagy - sóhajtott fel - és Max is az. Lehet megfogtad valamivel, és ezt ő  így fejezi ki.
- Remélem ezt nem gondolod komolyan - forgattam meg a szemeim, várva hogy Cate elnevesse magát, de nem tette - jó, tegyük fel hogy igazad van.
- Tegyük! - bólintott.
- Akkor ezzel pont hogy elrettent magától , én nem bírnék beleszeretni egy ilyen nagyképű -
- Valld be hogy helyes - szakított félbe is, miközben megérkeztünk étterembe.

Catenek köszönhetően, aki ízig-vérig ragaszkodott saját nemzete ételeihez még Ausztráliában is, kénytelen voltam belekóstolni az olasz konyhába. Már nem mintha bántam volna.
- Ne nevettess, dehogy helyes - haraptam rá a számra - százszor helyesebb pilóták vannak nála.
- Te tudod - rántotta meg vállait a lány, majd a beszélgetést lezárva a pincér felé fordult.

- Aysel, segítesz picit? - péntek délelőtt az első szabadedzés időpontjában én már rég a garázsban ültem, várva hogy segítsek kollegáimnak, így mosolyogva pattantam fel és sétáltam oda Stevehez, ag egyik mérnökhöz.
- Persze, itt vagyok.
- Át tudnád elemezni ezeket az adatokat, és szólsz ha valami nem okés? - nyomott a kezembe pár kinyomtatott papírt, mire én hevesen bólogattam.
- Steve, inkább add nekem, én észre is fogom venni a hibákat - fordult félénk egy másik srác, Jacob gúnyosan. Na igen, ha meséltem már makacs mérnökfiúkról, pont rá gondoltam, hisz ő képtelen elhinni, hogy lányként helytállhatok itt, nagyjából olyan mint Max, csak még bántóbb.
- Ez nem szükséges, én is meg tudom csinálni - mosolyogtam rá kedvesen, bár legszívesebben pofon vágtam volna.
- Azért ne legyél ilyen biztos magadban, a végén még elszállsz magadtól - ez volt az a pont, amikor már nem bírtam tovább, és a könnyeimet visszatartva elsiettem onnan, hogy minél előbb egy nyugodtabb helyen törhessen ki a sírás belőlem, ahol nem lát senki.

Végül az egyik hátsó folyosóig bírtam, és ott már nem törődve senkivel lecsúsztam a földre, miközben arcomat kezeimbe temettem, és zokogtam, zokogtam, zokogtam. Kiskoromtól kezdve hatalmas álmom volt egy ilyen munka, egy ilyen lehetőség, erre most, mikor végre itt vagyok ezt érdemlem? Ezt, mikor ugyanúgy végigküzdöttem magam az egyetemen, a vizsgán, mindenen? Pedig kifejezetten okos lánynak tartottam magam, aki képes mérnöki szemmel megfigyelni mindent, de úgy tűnik nekik ez kevés. Tudtam, hogy nem adhatom fel, de legszívesebben abban a pillanatban felmondtam volna.

- Hát te meg? - jaj ne, ne ne ne, csak ezt ne. Pont ez nem hiányzott nekem, hogy Max felbukkanjon, és még pár lapáttal rátegyen eleve is romokban lévő lelki állapotomra.
- Nincs semmi - ráztam a fejem, és könnyeimet letörölve néztem fel rá. Az overálljában volt, így valószínűleg az autóba készült.
- Ide hívjam Catet vagy valakit? - tárta szét kezeit tanácsralanul, mire én teljesen lesokkolódtam. Hol van az a bunkó, arrogáns fiú, aki eddig volt? Hirtelen miért lett ilyen kedves?
- Nem kell, köszönöm. Menj nyugodtan vezetni - utasítottam el, mire ő vonakodva bólintott, majd gyorsan visszaszaladt szobájába.
- Tessék, ennyivel tudok szolgálni - dobott az ölembe egy zsepit, ez az apró tett pedig majdnem hogy mosolygásra késztetett, sőt, ha nem ő tette volna akkor tényleg vigyorognék.
- Köszi - végül csak mélyen tengerkék szemeibe néztem, majd újra lehajtva fejem hagytam, hogy elsétáljon onnan.

Sziasztok!
Új rész, remélem tetszett, vigyázzatok magatokra ❤❤

xxT❤