THE GIR-L (befejezett)

3. fejezet

Az iskolában túl nagy a csend. Jordan nem tett szemetet a szekrényembe, nem bámul meg minden diák - csak minden második -, és a vártnál kevesebben ellenségesebbek velem.

Ebédre sietve - mert a napok óta való éhezésem után illene ennem valamit -, a konyhásnő megdicsér a két szendvicset látva.

- Csak kettő? - kifizetem a kosztot, és bólintok.

- Vigyázok az alakomra...

- Inkább a szemeidre vigyáznál, Pandácska - összerándulok a hang tulajdonosától, hátrapillantok vállam felett. Easton. Nem méltatom válaszra, helyette megköszönöm az ételt, kikerülöm a srácot nagyívben, és a helyemre ülök. Nagy bánatomra követ, és leül mellém.

- Ha akarsz enni rendesen, bármikor, szólj nekem - végignéz rajtam, majd ajkába harap. Abba a vastag szájába, amit most legszívesebben kipukkasztanék, kék átható szemeit pedig, amivel mintha a ruháim alá látna, kinyomnám.

- Tegyük fel, hogy benne vagyok - kicsit előrébb tolom a becsomagolt szendvicseket és felkönyökölök az asztalra. - Mi a csel?

- Csel? - értetlenkedve csillognak szemei. - Csel nincs, csak adósság.

Megforgatom szemeim.

- Akkor mi lenne az adósság?

- Lefekszel velem.

- Nem leptél meg - ragadom meg a félig kibontott szalámist, és beleharapok. A majonézt lenyalom az ujjamról, amit ő végignéz. - Menj, enni szeretnék. Nincs kedvem kisfiúkkal kezdeni - bököm felé államat, teli szájjál dumálva, de még ez sem riasztja vissza. Hátradől, karbateszi kezét, és azzal a szokásos "felfallak" vigyorral bámul rám.

Egyszer csak megunja, nekem pedig aztán mindegy, hogy ő mit csinál addig, amíg nem nyúl hozzám. Igyekszem a létezését figyelmenkívül hagyni, de hiszen ő egy Royal, nem megy, hiába nézek egyik asztalról a másikra, mindenki lazán visszabámul rám. Illetve Eastonre. A kék szemű, fura srácra, aki hirtelen a múltkori este óta, rajtam lóg és még mindig nem hajlandó elmenni, pedig már bőven eltelt 10 perc. Sóhajtva fordulok felé, s mikor megteszem, megbánom.

A srác oldalra billentett fejjel méreget, kék szemeivel levetkőztetve csont pucérra. Nem hiszem el. Én. Komolyan. Nem. Hiszem. El.

- Eltakarodnál végre? - sziszegem a fogaim közt. Pimasz mosoly a válasz, és egy fejrázás. - Kényelmetlen a jelenléted, menj! - mutatok az ebédlőből kifelé vezető nyílászáróra, de nem mozdul meg. Dühtől felforrt arccal pattanok fel, fogom a szendvicseimet és kiviharzok a teremből. Ha ő nem, akkor majd én. Végig érzem Abby irigykedő tekintetét a hátamon.

Az ebéd nem volt vészes, habár Abby haragja elől szívesen menekülnék. Nem akarok a lány bögyében lenni, csak leérettségizni, s azután elkezdeni a saját vállalkozásomat. Nem hiányzik, hogy Abby elintézze, hogy kirúgjanak a suliból, hiszen minden vagyonos családból származó, elintézheti könnyűszerrel, hogy egy ösztöndíjas kis senki, kikerüljön innen.

Easton pedig kurvára ezt akarja elérni. Köpjön szájba bárki, de az a gyerek nem százas, valami megromlott benne gyerekkorában, és mivel nem talál könnyű prédának, kiszemelt, hogy ezzel is bebizonyíthassa alfahím módjára, hogy neki tényleg minden lány meg volt már a suliból. A méreg kap el arra gondolva, hogy hány lányt tört össze az a balfék, hogy lánynak játszotta el a szerelmest. Egy hatalmas szemétláda. Na meg ez az egész helyzet, annyira abszurd. Nem vagyok különleges, még csak szép sem vagyok az orrmányomnak köszönhetően, kiskoromban mindenki banyának csúfolt miatta. Tehát a könyvekbeli szépségideálnak sem felelek meg, most mégis olyan, mintha valami elcseszett tiniregénybe csöppentem volna.