THE GIR-L (befejezett)

5.fejezet

Mielőtt bármi meggondolatlant tennék, rögvest az elhagyatott villát hozom szóba.

- Szóval... - megköszörülöm torkomat, valahogy elment a hangom az előbbiek után. - Mi a terv?

Sóhajtva a ház felé néz.

- Szeretnék bemenni, és körbenézni.

Bólintok.

- Akkor menjünk! - megragadom a kezét, és a villa felé húzom bámészkodását megszakítva. Nem akart egyedül bemenni a házba, és magától aligha indult volna meg, így nekem kellett erősnek lennem, és támogatnom. Tartom is magam az elvemhez.

A ház előtt egy a derekamig érő fából készült kerítés fogad, melynek egy kampó a zárja. A rozsdás karikából könnyen kikerül a kampós vég, így már nyitom is kifele a kapu ajtaját, magammal ráncigálva a vonakodó fiút. Talán jót tenne neki, ha beszéddel foglalnám le a figyelmét.

- Mióta jártál itt utoljára? - talán nem a legjobb kérdés a figyelemelterelés terén, de jobb nem jutott eszembe. Halkan válaszol.

- Kiskoromban, még úgy 14 éves lehettem.

- Anyukád szerette a virágokat? - egy kisebb kertet látok meg a háztól nem messze a viszonylag kicsi beépített medencétől pár méterre, meglepően nagy ott a gaz.

- Aha, szinte mindig a kertben volt - kicsit elhallgat. - Régen mindig szekáltam a kertje miatt, mikor még kicsi voltam. Képzelheted, mennyire örült, mikor leromboltam a szép levenduláit, tulipánjait.

Nevetve felmegyek a bejáratiajtóhoz vezető lépcsőn, egy pillanatra sem engedtem el East kezét.

- Volt ilyen? De hogyan?

- Hát... a motrommal. Volt egy picurka motor, amire mindig felültem, az ikreket mindig azzal kergettem - felnevet a kedves emlékre, én sem állom meg mosolygás nélkül. A kulcsokat nekem nyújtja, de aztán meggondolja magát. Ő lép be elsőnek az apartmantba.

- Hatalmas - ámuldozok, hiszen még így, kissé piszkosan-porosan is baromira szép. A házat egy nagy hal, két kanapéval és egy nagy tv-vel, középen fekete szőrme szőnyeg díszíti. A falakon néhány kép, néhány polc ahová a cipők vannak téve, és egyéb kisebb kacat. Egy játékot is megpillantok a cipőpolcon, talán egy citromsárga kisautó. Az ablakok és az üvegajtók miatt a fény rendesen beszökik a házba. A nagy ablakokon már nincs függöny, ahogy látom néhány bútort velük takartak le. Egy kész rémálom a poros ház, de valahogy mégis otthonos - lehet a világosbarna fal miatt. Melegség, sok szín - van egypár olyan bútor amelyek színei a barna árnyalatában pompáznak, így kifejezetten egységesnek tűnik a berendezés. A csillár pedig, tökéletes. Méregdrága és tudom, hogy ezt egy magamfajtának nem éppen zsebből, de még a nagyszüleim vagyonából is nehéz lenne kifizetni. Kétoldalt lépcső vezet fel egy balkonszerűségre, onnan pedig kétoldalt folyosó húzódik.

- Volt saját szobád? - kérdésemre megmerevedik, eddig nagyon elbújt a gondolataiban. Bólint, és felmegyünk a lépcsőn, majd elindulunk a keleti irányban lévő folyosón.

- Mindannyiónknak van.

Követem alakját a sötét folyosón, nem félek, pedig talán lenne okom. Eastont nem ismerem sok ideje, nem is járok vele, de mégis beültem az autójába és mégis követem őt mindenhová. Nem tudom azt gondolni róla, hogy veszélyes alak lenne. Benyit egy ajtón, majd mikor felkapcsolja a villanyt, eláll a lélegzetem. Ez a szoba merőben átlagos. Annyira, hogy a gyerekkori rajzok a poros íróasztalon tornyosulnak, az ágynemű ha jól látom Marveles, ami igazán meglep pedig, az a távcső az ablakkal szemben felállítva.

- Ez...

- Ez?

- Ez fantasztikus! - megfeledkezve mindenről lépek elsőnek a rajzok felé. Átlapozgatom őket, szinte sehol sem találom rajta az édesapját. Az anyukáját viszont, mindenhol. Ahogy asztalnál vacsoráznak, ahogy medencéznek, ahogy a TV-t nézik. Egészen kicsikorától kezdve 14 éves koráig, van egy-egy rajz ami leírta a nyarát. Ez igazán meglep, azonban nem teszem szóvá - márcsak azért sem, mert 14 éves korában, két rajzot is elkészített, ezt pedig onnan tudom, hogy minden lap szélén feltűntette az életkorát. A legutolsón, magát rajzolta le, ahogy valami sötét indaszerűség, átöleli alakját. A kezdeti lelkesedésem azonnal alábbhagyott.

- Szeretted a csillagokat? - szólalok meg kissé rekedtesebb hangon, de szemeimet még nem vettem le a búskomor rajzról.

- Igen - mikor Easton felé fordulok, látom ahogy az ajtónak dőlt, karjait összefonva mellkasa előtt néz rám egy apró mosollyal. Izmos vállain megfeszül a póló, de hamar elszakítom róla tekintetem. - Valamikor igazi hobbiként éltem meg a csillagok tanulmányozását, csak aztán meguntam. Az előtt viszont kívülről tudtam a csillagokról szóló tudományos biz-baszokat.

Érzek kis felvágást a hangjában, nem teszem szóvá, élvezze csak ki fantasztikusságát.

- És miért hagytad abba?

A kérdésemre egy hosszabb csend keletkezik, nem akar válaszolni. Nem gondoltam volna, hogy ezzel a kérdéssel ilyen kellemetlen helyzetet teremtek, ezért inkább kétségbeesetten keresek valami olyat a szobában, amivel elterelhetem a válaszadás lehetőségét. Szemem meg is akad az egyik Lady Gaga poszteren.

- Lady Gaga? - hitetlenkedve simítok végig a poszteren, egy alig látható csík keletkezik mutatóm útvonalán. Eléggé beette már a por, csodálkozom, hogy még nem tüsszentettem el magam -abban a pillanatban amint erre gondolok, hapcizom egyet.

- Aha, régen dögösnek tartottam, nagyon nagy rajongója voltam - mielőtt mondhatnék valami frappánsat, közbeszól. - Szerinted össze tudsz ütni valamit a konyhában?

- A poros konyhában? - szemeimmel jelentőségteljesen meredek rá. Nevetve megrázza fejét.

- Segítek takarítani.

~*~

A konyha kitakarítása annyira egyszerű volt, hogy meglepően hamar végeztünk - ennek ellenére hamar besötétedett. A hűtőben viszont alig maradt valami használható, na meg nem akartam a régi alapanyagokat felfőzni, így Easton elment néhány tojásért, tejért, olajért. Palacsinta lesz a menü, külön East kedvéért, na meg nekem sincs ellenemre egy adag cukorbomba.

- Megjöttem - leteszi a szatyrot a pultra, feje tetejére tolja fel napszemüvegét.

- Hoztál cukrot is?

- Aha, hoztam - kipakolászik, majd a szatyrot egy fiókba csúsztatja. - Tudod hogy kell palacsintát csinálni? - leül szemben velem, mikor már a tésztát készítem egy frissen mosott tálban. Bólintok, ám meglepődött arcán felröhögök.

- Ezt mire kéne véljem?

- Csak meglep, mennyire más vagy. A korodbeli lányok csak dugni akarnak, velem, és ha megkérném őket, hogy csináljanak egy rántottát, rögtön elszégyellnék magukat - megforgatom szemeim, ezt pedig magabiztos mosollyal nézi végig.

- Komolyan Easton, nem minden lány akar veled dugni.

- Vicces - horkant, majd a masszába mártva az ujját, lenyalja a tésztát.

Rám pillant, majd azonnal válaszol, biztos érzi belőlem a fenyegető aurát. Nem is baj.

- Hát csak pár órával ezelőtt, majdnem dugtunk a motorháztetőn.

Az egóm nem engedi bevallani a nyílvánvalót, de nem is izgat egészen addig, amíg egy fölényes vigyor meg nem jelenik a képén. Felforrva a dühtől csapom a modern sütőre a palacsintasütőt.

- Tévedésben vagy, valahol nagyon!

- Na mert?

Nem válaszolok, csak gondoltam közlöm vele azt ami szerintem igazán nyílvánvaló. Muszáj lesz valamit kezdenem Easton iránti érzelmeimmel. Már csak azért is, mert amíg nem jött el az alváshoz szánt időpont, addig töretlenül hittem magamban és a kitartásomban, miszerint nem fogok engedni semmilyen téves hév vagy vágy okozta csapdának.