Kétség, s hű szerelem

1.

Hatalmas forgalom lepi el Los Angeles utcáit, hisz délután van, általában a legtöbb szülő ilyenkor végzik a munkával vagy a gyerekükért mennek a tanítás végére. Utálom ezeket a délutánokat, mert az átlagos 10 perces utamat ilyenkor 20-25 perc alatt teszem meg. Ráadásul mindenki agresszív, ezáltal a folyamatos szitkozódás és hangos dudálások mellett a legtöbb nyugodt típusú ember is agresszívvá válik, ez esetben én vagyok az egyik személy.

-Menjél már! - Kiáltja a mögöttem haladó járműnek a sofőrje, mire dühtől felvillanyozva, hátra fordulok és bemutatok neki egyet.

Nem szokásom másokkal így viselkedni, a legtöbb esetben, mindig megőrzöm a hideg vérem, mert ez a szakmámban elengedhetetlen dolognak számít. Most péntek van, ráadásul időben haza szeretnék érni, hogy az otthoni feladataimat is eltudjam végezni, de ilyen állapotok mellett nehéz megőrizni a hidegvérem.

A munkámat nagyon szeretem, hiszen rugalmas és ugyanakkor élvezetes is, ha nem a papírmunkákról van szó. Spanyol cserediákoknak tanítom az angol nyelvet, hogy a lehető legkönnyebben tudjanak kapcsolatokat létesíteni másokkal és közösségbe tudjon lépni. A diákok mindig lelkesek és nagyon gyorsan tanulnak, ami számomra hatalmas előnyt jelent, hogy nem kell különböző szakaszokban tanítanom a gyerekeket. Fordított esetben is kedvező a diákoknak, mert ez az egyetlen dolog amire összpontosítaniuk kell és a lehető legegyszerűbben próbálom megtanítani nekik a nyelvet. Sosem tartottam magam szigorú tanárnak, igyekeztem egy egészséges kapcsolatot kialakítanom köztem és a diákok között, hogyha esetleg elakadnának valamiben nyugodtan merjenek szólni. Illetve nem vagyok olyan idős, hogy ne lennék tisztában a mostani felkapott dolgokkal. Igyekszem, rengeteg filmet és zenét is hallgattatni velük, mert tudom, hogy ez még jobban megkönnyíti a tanulást.

Los Angeles tényleg megtudja mutatni a maga árnyoldalát, de csak az jár a fejemben, hogy perceken belül otthon vagyok. A forgalom kivételesen pörgősebb lett, így egy másik utat választva hamarabb hazaértem. A feljáróra tolattam a kocsimmal és hatalmas csomagokkal a kezemben próbáltam kinyitni az ajtót több-kevesebb sikerrel.

-Jövök. - édesanyám hangja hallatán egyből befejezem a kilincs erőszakos rangatását, és türelmesen várakozok az ajtó előtt. Ahogy az ajtó nyílik, én már reflexszereűen lépek be a számomra már nagyon jól ismert házba, ami egykor hatalmas kincset jelentett számomra. Édesanyám egyből arrébb áll, hogy a kezemben lévő szatyrokat, be tudjam vinni a házba. Kénytelen voltam ma bevásárolni, hiszen már naopk óta rendelt kaján élünk, és nem tehettem meg, hogy folyamatos zsírfinomságokkal etessem magunkat.

-Látom, hosszú napod volt.

-Ne is mond. A boltban igyekeztem azt az időt elcsípni amikor kevesebben vannak, de mint mindig, most is csúsztam fél órát, így a boltban szinte csak találomra pakoltam be dolgokat és három nénit megelőzve fizettem ki őket, de elfelejtettem, hogy a pénztárcámat a kocsiban hagytam, így amire a kocsihoz futottam és vissza, konkrétan az a három néni már javában tolta ki a kis kocsiját a bevásárlóközpontból. Ó és persze, a forgalmat is sikerült elcsípnem csak, hogy ne legyen jó napom. Egy hapsi is beszólt így bemutattam neki. Mondtam már, hogy a pénteket mennyire utálom? - hadarva meséltem el neki a napomat, de szerintem nem igazán értett belőle sokat, ugyanis közben pakoltam és visszagondolva az egész napomra, annyira ideges lettem, hogy még gyorsabban folytattam a mai napom történetét.

-Kicsit higgadj le, mert szinte nem értek semmit! -próbált lecsillapítani, de valahogy elengedtem a fülem mellett a megjegyzését. - Amúgy szerintem nincs gond a péntekkel.

-Mindegy. - sóhajtva fordulok a nappali felé, hogy a kanapén maradt szatyrot a konyhába vigyem, azonban édes kis visítás hallatán a hang irányába fordulok.