A nagylányok nem sírnak

12. FEJEZET ♡

Világ életemben anti-anya típus voltam. Valahogy a gyerekek abszolút nem vonzottak, a hangosak meg kifejezetten idegesítettek. Sosem éltem a gügyögős trütyütyüt, nem olvadtam el a pici bodyk láttán, se a baldachinos kiságyaktól. Jobb, ha nem is voltam gyerekek közelében. Nem tudtam velük mit kezdeni. A gondolat, hogy a szabad, öntörvényű, spontán, és kacifántos életemet felrúgjam Valaki miatt, akiért majd nulla huszonnégyben aggódhatok, aki miatt lőttek az álommelónak, és még egy új napirendet is szab nekem, egyenesen rémálomnak hatott. A másik fő probléma a felelősségvállalás volt, amit egész életemben rohadt messziről elkerültem. Magamért sem voltam hajlandó vállalni, nemhogy másért. Éppen ezért volt bennem egyfajta félelem, hogy valamit nem jól csinálok. Hallottam megkeseredett anyákról, akik nulla énidőről sírtak zsíros hajjal, és nem fogadta be az agyam a tökéletesnek hitt tökéletlen életemben, hogy ez hol éri meg, ha ez tényleg ilyen? Valahol mélyen viszont volt bennem egy kis félelem. Hogy mi lesz, ha ez így marad. Mi lesz, ha soha nem jön el az érzés, hogy nekem kell egy gyerek? Ha itt maradok majd egyedül, ilyen macskás néninek. Tulajdonképpen mindig azt hittem, hogy egyedül maradok, mert túl nagyok az elvárásaim, vagy amiért nem vagyok egy feleségtípus. Jó anya lettem, sok-sok hibával. Soha életemben nem szerettem még így. Nem figyeltem még így senkire sem. Számomra ez felülírja az összes okos nevelési könyvet. Viccen kívül, büszke vagyok. A legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ez így lesz. Átírta az életemet? Igen, át. Mindent megváltoztatott körülöttem, és bennem is. Az anti-anya, ma sose cserélné le az életét a régire. Na, jó, néha egy-egy fél napra. De minden félelmem jogos volt. Életem legeszméletlenebb utazása az anyaság, minden téren, minden piszok nehéz fázisával. Éveken át hittem, hogy erre totál alkalmatlan leszek, féltem minden olyan gondolattól, ami a szülőség körül forgott. Két éve még csak azzal a tudattal kellett minden áldott nap megbarátkoznom, hogy egy férfi miatt totál megváltoztam. Én, aki sosem hitt a szerelemben. Aztán tavasszal eljött a pillanat, amikor megtudtam, hogy babát várok. Először el sem akartam hinni. Úgy gondoltam, hogy velem ilyesmi meg sem történhet. Kétségbe voltam esve, és csak bőgtem. Iszonyatosan féltem ettől az egésztől. És ma egy éves. A legcsodálatosabb születésnapi és karácsonyi ajándék, amit az ember valaha kívánhat magának. Nem gondoltam volna az önző fejemmel, hogy valakit az életemnél is jobban fogok szeretni. Ez bizony az az örökké, ami tényleg addig is tart. Köszönöm picikém, hogy hittél bennem, a szétesett, idióta picsában, és engem kiválasztottál anyukádnak!

Mindenki itt volt Borka szülinapján, kivéve az apját, de azt hiszem, ezt mondanom sem kellett volna. Rendszerint minden fontos dologról lemarad. Látszólag mindenki jól érezte magát, ám Bea tett egy csúnya megjegyzést a bulira.

– Nem túlzás ez egy kicsit? A lányod még csak egyéves, mi lesz később?

– Miért lenne túlzás? – mondtam, miközben az asztalra tettem az egyik hatalmas, rózsaszín tortát. Csak három tortája volt, abból kettőt Zoé csinált, a harmadikat pedig Ari hozta. Az egyiket kedvére rombolhatta az asztalnál, ami nagyon tetszett neki. Úgy tűnt, hogy a pink ételfesték totál kicsinálta a drága bodyt, amit viselt, és még a csillogós tütüt is. Mindegy, mert az apja vette neki, aki elfelejtette a csodaszép kislánya születésnapját. Dühös voltam miatta. Bea beszólása egy kicsit sem hatott meg. Tudja, hogy mennyire fontos számomra Bori, persze, hogy mindent elkövetek azért, hogy tökéletesek legyenek a napjai, főleg a születésnapja. Pontosan jól ismerem a barátnőmet, aki már-már túlzottan egyszerű lélek. Valahogy sosem szerette az ilyen puccos dolgokat, nem mintha ez az lett volna, de értitek. Semmi túlzás nem volt ebben az egészben, csak azt szerettem volna, hogy tökéletes legyen. Nyilván nem fog rá emlékezni, de akkor, abban a percekben jól érezte magát, és ez a legfontosabb. Olyan meseszerű volt minden. Igazi hercegnős. Az asztalon sorakoztak az édességek, melyeket a barátnőmmel közösen találtunk is. Csináltunk kis pálcikára felszúrt epres-banános palacsintaszerű falatkákat, és még kakaó is volt, amerikai kekszekkel. Konfetti hevert a lakás minden szegletében, amit előre gyűlöltem. A konfettit képtelenség mind egy szemig összeszedni. Ja, és tele volt a lakás lufival. Rengeteg lufit fújtunk fel. Még a fürdőbe is került belőlük, amit nem igazán értettem. Arianát kértem meg, hogy lőjön képeket a buliról. Mindent meg akartam örökíteni. Hozott egy kihúzhatós, csillogós hátteret, ami előtt készültek a fotók. A harmadik tortára azért volt szükség, hogy a bébi fotózás közben barmolhassa széjjel. A nappaliban már állt a karácsonyfánk, ami szintén csupa rózsaszín díszekből állt. Néhány napig Barbie babának érezhettem magam. Hányingerkeltően hercegnős volt minden. A szüleim úgy döntöttek, hogy egészen újévig maradnak, ezért nálunk lesz a karácsonyozás, amit azóta is utálok. Mondjuk, amióta az életem része a gyerekem apja, talán már annyira nem is utálom, mint azokban az időkben, amikor csak anyám agyjátszásáról szólt az ünnep. A szüleim nagyon megváltoztak. Soha, de soha nem gondoltam volna, hogy minden rendben lesz köztünk. Éppen kimentünk az erkélyre cigizni a csajokkal, amikor felhívott az egyetlen hiányzó. Nem akartam bunkó lenni, ezért úgy csináltam, mintha minden oké lenne.