A nagylányok nem sírnak

8. FEJEZET ♡

Csodálatos dolog a babavárás, de nem nekem és nem most. Arra a szintre kerültem, hogy lassan a munkámat sem tudom elvégezni. Megőrjít a hátfájás, a folytonos pisilhetnék és az álmosság is. Éjszakánként nem alszom, nappal alig vagyok magamnál. Ez az utolsó pár hét borzasztónak ígérkezik, főleg így, hogy egyedül vagyok. Zoé továbbra is rengeteget dolgozik, a szüleim pedig nem érnek rá folyton eljönni, Ő meg... Ő meg szimplán nem jelentkezik. Abban biztos vagyok, hogy nem lesz testvére Borkának. Nem nekem való ez a terhesség. A nyakamon vannak különböző vizsgálatok: vérvétel, ultrahang és az NST.
December első szombatján arra keltem, hogy csörög a telefonom, pedig kivételesen jól aludtam. A szerelmem hívott. Egyből afelől érdeklődött, hogy hogy vagyok, majd bejelentette, hogy úton van hozzám. Boldog lettem. Gondoltam, alszom még pár percig, aztán gyorsan felkelek, és összeszedem magam. Nem így lett. Arra ébredtem fel, hogy simogatja az arcomat, miközben szorosan mellettem fekszik. Nem bánom, hogy a pár perc alvás így elhúzódott. Ennél jobb nem is lehetne a reggel.
Miután összeszedtem magam, elmentünk vásárolni. Járkáltunk össze-vissza, mert fogalmam sem volt arról, hogy mit akarok enni. Az egyik sorban feltűnt a legkíváncsibb vendégem, akit már jól ismertek. Javasoltam, hogy menjünk egymástól távol, de a szerelmem rávágta, hogy:
– Kit érdekel? Lásson meg minket, legalább megnyugszik a kis lelke.
– Ne már! Menj már valamerre! Messzire tőlem, ha lehet – nevettem.
– Mondom, hogy nem érdekel már.
– De én nem akarom, hogy megtudja ő is. Nagyon bolond ez a csaj!
– Ne aggódj már! – parancsolt rám.
Egyre közelebb értünk Evelinhez, aki nagyon el volt foglalva, ezért szerencsére nem vett minket észre. Legalább is akkor éppen nem figyelt fel ránk. Miután kitaláltam, hogy mit akarok enni, a kassza felé indultunk. Hallottam, hogy valaki a nevemet kiáltja mögöttünk. Tudtam, hogy ő az. Nem akartam, de megfordultunk és megálltunk.
– Tudtam! Lotti, tudtam! – mondta izgatottan.
– Dehogy tudtad – nevettem.
– Dehogynem! Észhez sem térek! Azóta tudom, mióta megláttam a telefonodon a háttérképet. És te nem mondtad el. Miért nem mondtad el?
– Nem gondoltam, hogy el kellene mondanom.
– Pedig ilyet titkolni nagy hiba! Uram Isten, ti hogy jöttetek össze?
– Az hosszú, és ha nem haragszol, akkor mennénk fizetni. Nagyon éhes a gyerekem, nem bír tovább várni.
– A fenébe! Van szabad időpontod a számomra? Tartottam egy kis szünetet, de már mennék.
– Megteszed, hogy felhívsz körülbelül egy óra múlva? Meg kell néznem a naptáramat, de nem ígérem, hogy lesz időpont. Már csak a jövő héten dolgozom.
– Persze, felhívlak! Örülnék, ha találnál, mert beszélnünk kell! – mondogatta.
– Kösz, majd hívj! – mondtam, és gyorsan le is léptünk. Persze, szünetet tartott. Hagyjuk már! Egyből jönni akar, mert lebuktunk előtte. Tudtam, hogy nem százas, de hogy ennyire dinka legyen valaki! Amióta meglátta a képet, azóta teljesen rá volt pörögve a témára, ami nem mellesleg rohadt idegesítő. Hazafelé végig azt hajtogattam, hogy előtte nagyon nem kellett volna lebukni.
Felmentünk a lakásba. Zoé és a barátja ültek a kanapén, ment a tévé. Egyből elmeséltem a barátnőmnek, hogy mi történt velem a boltban.
– Tudod, mi történt egy ártatlan vásárlás során? – kérdeztem.
– Na, mi? – kérdezte izgatottan.
– Meglátott minket az Evelin.
– Ki az az Evelin? Hirtelen nem ugrik be.
– Úgy beugrik, hogy nagyképű, okoskodó, és meglátta a hátteremet? Azóta nem hagy békén.
– Jaj, ne már! Pont előtte kellett lebuknotok? – nevetett.
– Én is ezt mondtam az okos emberemnek, hogy menjünk külön, mert meglát az a szerencsétlen minket, de szerinted? Sikerült mellette elmennünk egyszer, és meghallottam, hogy kiabál utánunk.
– És mit szólt? – kérdezte kíváncsian a barátnőm.
– Egyből olyanokat mondott, hogy ő tudta, és hogy miért nem mondtam el neki.
– Úristen, ki ő, hogy el kellett volna mondanod?
– De várj! A legjobb, hogy időpontot akar kérni. Mondtam neki, hogy hívjon fel, mert nem tudom, hogy van-e még szabad hely a jövő hétre.
– Már mióta feléd sem nézett! Nehogy adj neki időpontot!
– Nem akarok, meg amúgy sincs már egy szabad percem sem – motyogtam, miközben kihoztam a naptáramat a szalonból.
– Minek nézed akkor, ha nem akarsz neki adni?
– Van egyébként egy szabad órám.
– Akkor inkább csináld az enyémet abban az órában, csak az övét ne!
– Jól van, megegyeztünk! Elvileg nemsokára hívni fog, szóval majd közlöm vele, hogy keressen nyugodtan más pillást. Nem fogok megsértődni, ha átpártol valaki máshoz.
– Mi lenne, ha egyszerűen fel sem vennéd a telefont? – nevetett.
– Tudod, hogy én nem vagyok olyan!
– De most legyél olyan! Sosem bírtad, nem mindegy, hogy eggyel kevesebb vendéged lesz?
– Igazából nem fogok éhen halni.
– Na, látod! Akkor nem kell felvenni, szard már le!
– Igazad van – egyet kellett értenem vele.
Nem telt el fél óra, már hívott is. Nem vettem fel, így tíz perc múlva újra próbálkozott. Megint nem vettem fel, ezért írt egy SMS-t, amiben az állt, hogy:
Most azért nem veszed fel, mert nem tudtál nekem kamuzni? Nem érdekel, hogy ki a pasid, nyugodtan felveheted...
Kisiettem a szobámból, és bekopogtam Zoéhoz, hogy felolvassam neki ezt a szép irományt. Bementem, lehuppantam az ágyra, és egyből fel is olvastam.
– Ez a csaj tényleg beteg az agyára! – válaszolta Zoé.
– Meséltem régebben is, hogy az. Most felhívjam?
– Nem! Kit érdekel?
– Felhívom, hogy megmondjam neki, hogy nincs időpont, majd talán nyáron lesz.
– Én a helyedben leszarnám – mondta, én pedig kimentem a nappaliba, és felhívtam. Arra hivatkoztam, hogy nem volt nálam a telefonom. Egyből azzal jött, hogy:
– Azt hiszed, hogy érdekel a kapcsolatod? – kérdezte gúnyosan.
– Nem. Nem hiszem azt. Miért is érdekelne? – kérdeztem vissza.
– Na, azért! Szóval, mi van az időponttal?
– Esetleg nyáron lesz. Nemsokára szülni fogok, be vagyok táblázva az utolsó hétre.
– Nyáron? Akkor hagyjuk!
– Sajnálom.
– Én is, de addig keresnem kell valaki mást.
– Gondoltam, és nem is fogok megsértődni ezen!
– Akkor jó! Aztán vigyázz, nehogy lebukj más előtt is! – nevetett gúnyosan.
– Vigyázok. Szia! – ezzel le is tettem a telefont.
Ez a lány egy igazi bunkó, még hogy nem érdekli! Ezen lovagolt, miután meglátta a képünket. Legalább már ő sem idegesít többé, menjen máshoz. Egy retardálttal kevesebb lett, mit számít? Visszamentem Zoéhoz, hogy elmeséljem neki, hogy milyen lekezelő volt Evelin a telefonban. Zoé csak annyit mondott erre, hogy ne törődjek vele. Igaza van, innentől már nem fog érdekelni. Nem fogok éhen halni azért, mert ő elmegy máshoz. Nyáron sem kell jönnie, nincs szükségem rá. Ha találtam volna időpontot a számára, akkor másról sem szólt volna a pillázás, csak kettőnkről, ami nem lett volna túl jó. Miért érzem azt, hogy ez a lány egy szarkeverő? Visszamentem a szobámba a szerelmemhez, aki épp telefonált. El sem mondom, hogy ki volt a vonal másik végén, hisz tudjátok. Ültem, bólogattam a hazugságaira, Ő meg csak vigyorgott. Tulajdonképpen pofán tudtam volna vágni. Miután letette a telefont, én szépen kivettem a kezéből és kikapcsoltam. Nem szólt rá semmit, amin meglepődtem. Azt hittem, hogy majd kiakad, de semmi. Letettem a telefont a szekrényre, hogy még kísértés se legyen rá, hogy visszakapcsolja. Feküdtünk, beszélgettünk, és percek múlva már csak bólogattam, és el is aludtam. Nem akartam elaludni, mivel velem volt. Akárhányszor velem van, az olyan, mint másnál a karácsony. Semmi túlzással. Minden perc ajándék.
Jó későn, délután négy óra körül ébredtem fel. Jóformán az egész napot sikerült végigaludnom. Kimentem a szobából, mert ismerős hangokat hallottam. A szüleim! A nappaliban ücsörögtek a szerelmemmel.
– Miért nem keltettetek fel? – kérdeztem, megöleltem őket, és leültem.
– Hívtunk egy párszor, de nem vetted fel – reagálta apa.
– Basszus! Hogy tudtam így elaludni? Se kép, se hang.
– Semmi baj! Jól tetted, hogy aludtál egy kicsit – mondta anya.
– Pedig nem akartam, mert az uram holnap reggel megy haza – mondtam, majd szomorúan ránéztem.
– Megoldjuk, hogy csak kedden menjek – mosolygott, majd megölelt. Fülig ért a szám, egy perc alatt boldoggá tett.
Elmentünk négyesben vacsorázni egy eldugott étterembe, majd hazamentünk, és újra eljött az alvás ideje. Zoé időközben hazaért, szóval mindannyian nyomultunk a nappaliban. Beszélgettünk, nyomkodtam a telefonomat, néztük a tévét, amiben szokás szerint nem volt semmi érdekes. Érkezett egy üzenetem Alextől, ami meglepett. Azt írta, hogy találkozni akar velem. Csak annyit válaszoltam, hogy a jövő héten összehozzuk. Erre megint nem írt semmit. Le is tettem a telefont az asztalra. Olyan érdekes ez is. Mármint Alexszel a kapcsolatom. Elvileg barátok vagyunk, de tudom, hogy többet akar tőlem, amiben én nem vagyok partner. Képes megsértődni, ha nem tudok vele találkozni, mert más dolgom van. Szeretek vele lógni, viszont nem mindig érek rá, és ezt ő is megérthetné. Mennyivel jobb lenne a kapcsolatunk, ha csak fele ennyire lenne fasz. Miután mindenki kellőképp álmos lett, elvonultunk a szobába. Én persze, hogy nem voltam álmos, hiszen kialudtam magam, plusz esténként nehezen megy az alvás. Az ágyban akaratlanul elbőgtem magam ismét. Nagyon féltem a szüléstől. Próbált megnyugtatni, hogy nem lesz semmi baj, de én csak bőgtem és bőgtem. Azt sem bírtam felfogni, hogy két hét és a kezemben tarthatom a kislányomat. Olyan vegyes érzéseim voltak. Nagyon vártam már, de annyira féltem. Szerencsére az orvosommal megbeszéltünk mindent. Ott lesz és segíteni fog. A másik pozitívum, hogy anya és a legjobb barátnőm is mellettem lesz. Nyilván nem végig, de ott lesznek. Ez az utolsó két hét várakozás szörnyű. Egy pillanatra sem engedte el a kezem, míg végül elaludtunk.
Másnap reggel kimentem a konyhába, mert már mindenki ott volt, reggeliztek, és én is nagyon éhes voltam. Reggeli közben megint elsírtam magamat.
– Az utolsó hetem a munkában, aztán egy hét szigorú pihenés, és megyek szülni – mondtam, miközben folytak a könnyeim.
– Ma délután mi hazamegyünk apáddal, de a jövő héten jövök, és végig itt leszek! – mondta anya.
– Rendben. Csak lennék már túl rajta, akkor nem kellene izgulni többet!
– Hamar eljön, nyugi! – vágta rá Zoé. Tovább beszélgettünk, míg eljött a kilenc óra. Az első vendégem is megérkezett. Erről a hölgyről már meséltem nektek szerintem. Nagyon kedves volt, sokat bátorított engem. Ebédszünetben elköszöntem a szüleimtől. Szar volt. Minden brutálisan rossz volt. Délután ötkor végeztem az utolsó pácienssel. Elfáradtam, éhes voltam és fájt mindenem. Úgy kúsztam be a konyhába, ahol a vacsora már várt. Romantikus lenne, ha azt mondanám, hogy főzött nekem vacsorát, ugye? Nos, nem fogom ezt mondani, mert úgy hozta valahonnan, de teljes mindegy, mert farkaséhes voltam. Este lementünk sétálni a közeli parkba, mert muszáj volt kimozdulnom.
– Olyan jó lenne, ha te is ott lennél, amikor megszületik Bori – mondogattam.
– Még azt sem tudom garantálni, hogy a kórházba bemegyek, míg bent lesztek.
– Ja, tudom. Amúgy vacak érzés. Nem szabadna elfelejtenem, hogy rajtunk kívül mennyi más dologgal kell foglalkoznod.
– Elhiszed, hogy én is annak örülnék, ha mindig mellettetek tudnék lenni?
– Elhinném.
– Ha?
– Csak te tudsz azért tenni, hogy így legyen. Nekem szükségem van rád. 100 %-ban szükségem van rád! – mondtam, miközben megálltam.
– Tudom. Megteszek mindent.
– Remélem is! – megöleltem.
Percek választottak el megint a sírástól, de megpróbáltam visszatartani az ostoba érzelmeimet. Mikor lettem ilyen érzelgős? Elindultunk, mert összefagytam. Nagyon hideg volt.
Reggel korán keltünk. Szokás szerint lekísértem az autóhoz. Azt mondta búcsúzáskor, hogy bármi van, hívjam fel. Vigyorogtam, hogy persze, úgy lesz, közben arra gondoltam, hogy felveszi-e egyáltalán a telefont, ha majd én hívom. Rettentő volt, hogy elment. Annyira, de annyira szeretem, csak telis-tele vagyok kétségekkel.
A hetem szenvedés volt: a hátfájás, a fáradtság, az éhség, a minden. Az utolsó vendégeim nagyon kedvesek voltak, csupa jó dolgokat kívántak nekem, és azt hajtogatták, hogy mindenképp osszam meg a neten, ha megvan a baba. Nagyon jólesett, hogy így törődnek velem. Furcsa lesz nem dolgozni, de lesz más elfoglaltságom.
Elérkezett a szombat reggel. Édesanyám már úton volt hozzám. Öt nap van a kitűzött időpontig. Anyukám szinte azt sem engedte, hogy felkeljek az ágyból. Főzött, mosott, takarított, mindent megcsinált helyettem. Nélküle ment el a hétvége, nagyon hiányzott. Belepakoltunk szinte az utolsó pillanatban a táskába is, amit magammal viszek a kórházba. Minden oké volt, már csak a baba hiányzott. A baba, aki az elmúlt egy hétben sokkal többet alszik, kevesebbet mocorog.
Hétfő. A szerelmem szinte óránként felhívott, hogy minden rendben van-e. Azt mondta a telefonban, hogy holnap számítsak a jelenlétére és csütörtökig marad. Mellettem akar lenni, ezért megoldotta, hogy el tudjon jönni. Ennél boldogabb már nem is lehetnék! Remélem, hogy előbb ki akar bújni ez a leányzó, ha már az apukája is itt lesz. Kár, hogy pénteken nem tud velem lenni, bár nem hiszek annyira ebben a dátumban. Jöhet előbb, de később is. Elmeséltem anyámnak az örömhírt, aki egyből azt mondta, hogy:
– Na, látod! Én megmondtam! Fontosak vagytok neki, szeret titeket.
– Igen, de az a baj, hogy huszadika péntek, és akkor már nem lesz itt. Örülnék, ha előbb megszületne.
– Most már bármikor jöhet a baba! Ezért is kérlek, hogy maradj az ágyban! – parancsolt rám.
– De anya! Már sehogy nem jó. Nem jó feküdni, nem jó ülni és sétálni sem. Na, jó, talán sétálni a legjobb. Alig várom, hogy holnap legyen!
– Elhiszem, drágám! Elmenjünk vásárolgatni? Anya-lánya program.
– Az jólesne. Menjünk, de nem fogom sokáig bírni.
– Szólsz, aztán majd jövünk is haza! – mondta anya, majd elindultunk.
Anya vezetett egészen egy Park Centerig. Vett nekem egy táskát, pedig nem akartam, hogy bármit is vegyen nekem. Bementünk egy bababoltba is, ahol szintén vásárolt egy csomó cuccot az unokájának. Már lassan nem fér be semmi Borka szobájába, mert annyi mindene van. Amíg anya válogatott, én leültem a gyerekeknek való kanapéra. Az egyik eladó csaj közelebb lépett hozzám, és megkérdezte kedvesen, hogy jól vagyok-e. Mosolyogtam, hogy persze, csak kicsit elfáradtam, ugyanis pár nap van hátra. Miután anyukám végzett, haza is mentünk. Főzött vacsorát, majd azzal a tudattal feküdtem le aludni, hogy holnap eljön.
Jókedvűen ébredtem, a hátam se fájt. A szerelem jó hatással van az egész testemre. (Remélem, hogy érzitek az iróniát minden egyes szavamban.)
Épp reggeliztünk, amikor megszólalt a telefonom. Nem telt el egy óra, és már nálam is volt. Olyan boldog voltam, csak sajnáltam, hogy nem maradhat péntekig. Minden reményemet belefektettem abba, hogy előbb megszületik Borka. Késő délután beteljesülni látszott a vágyam. Furcsán éreztem magamat, és valami olyasmit éreztem, mint egy erős menstruációs görcs. Egyre erősödtek ezek a fájdalmak. Egy kicsit megijedtem, ezért mondtam, hogy inkább menjünk be a kórházba. Anya nem volt itthon, mert vásárolni és vacsorázni ment pár régi ismerősével. Nem akartam sem zavarni, sem pedig felidegesíteni feleslegesen, ezért inkább nem szóltam neki. Helyette felhívtam az orvosomat, akitől megkérdeztem, hogy ez már az lehet-e. Azt válaszolta, hogy lehetséges, de jobb, ha bemegyek, majd az NST után többet tud mondani. Még szerencse, hogy pont bent tartózkodott a kórházban. Halálfélelmem volt a vezetési módszerétől, ami meglepett, hiszen mindig nyugodtan vezet.
– Az előző két gyerekednél is hasonlóképp cselekedtél? – kérdeztem.
– Nem! – förmedt rám idegesen.
– Akkor? Légy szíves! Meghalunk, mielőtt odaérnék – förmedtem rá, Ő meg csak azt nyomatta, hogy ez a város gusztustalan, sosem lakna itt.
– El is költözhetünk valahová majd, ha akarod – nevettem kínomban.
– Mit csinál itt ennyi ember? Miért vannak ilyen sokan mindenhol? – kérdezte.
– Szülni viszik az asszonyukat.
– Most igazán tudom értékelni a humorodat.
– Nyugodj már le. Egy kicsit jobban vagyok.
A fájdalmaim mintha enyhültek volna, de annál idegesebb lettem. Ez egy vadállat, de szerencsére épségben megérkeztünk a kórházba. A szokásos helyre kellett mennem. A folyosón már várt az orvos. A ledöbbentséget az arcán nem tudnám leírni.
– Az arca alapján nem mutatkoznék be, ha nem baj – vigyorgott a nagy Ő.
– Nem szükséges. Tisztán emlékszem, Lotti, amikor azt mondta, hogy bonyolult kapcsolatban van. Nem gondoltam volna, hogy ennyire bonyolult – felelte a doki teljes meglepődöttségében.
– Egy kicsit, doktor úr, de elvagyok – válaszoltam lazán.
– És hogy van? – kérdezte, majd bementünk, hogy megvizsgáljon. Elmeséltem neki, hogy pontosan mit éreztem. Gondolkodott, és arra jutott, hogy ezek jósló fájások lehetettek, de mindenesetre megvizsgál. Vizsgálat közben a szerelmem telefonja csörögni kezdett. Ránézett a telefonjára, majd kirohant a vizsgálóból, hogy felvegye.
– Talán van valami baj? – kérdezte az orvos.
– Nincs semmi, csak a felesége keresi. Ismerem ezt az arcot – mosolyogtam kínomban.
– Nyakig ül benne, ugye?
– Azt hiszem, igen, de már mindegy.
– Sok sikert, hogy kikeveredjen belőle! Lehetőleg jól!
– Köszönöm, rajta vagyok az ügyön.
– Úgy tűnik, hogy beigazolódott a gyanúm. Ezek még nem az igazi fájások voltak. Viszont fontos lenne, ha ezentúl minden délelőtt itt találkoznánk, míg meg nem érkeznek az igazi fájások – magyarázta az orvos, közben a szerelmem visszajött. Idegesen rám nézett, majd elkezdte mondani, hogy el kell mennie, mert a fia addig ugrált a kanapén, míg leesett, és nagyon fáj a lába. A legjobb lesz, ha megmutatják valami orvosnak. Ledöbbentem, elszomorodtam, szinte szóhoz sem jutottam.
– Akkor is így lelépnél, ha épp szülnék? Mert ez még nem az!
– Tudod, hogy nem, de most muszáj mennem! – hazudta, lenyomott egy puszit, elköszönt az orvostól és elviharzott. Talán egy perc elteltével visszajött.
– Amúgy haza tudsz menni? Ne haragudj, tényleg sietek – kérdezte.
– Amúgy haza. Majd felhívom anyát. Menj, még úgyis megbeszélünk egy-két dolgot a doktor úrral. Szevasz!
– Majd hívlak! – kiáltotta, és ezúttal tényleg elrohant.
Rohadtul nem akartam elsírni magam az orvos előtt, de sajnos megtörtént. Ücsörögtem a széken és zokogtam.
– Mondanám, hogy ne keseredjen el, de azt hiszem, hogy minden oka megvan szomorkodni – mondta kedvesen.
– Ez most szörnyen rosszulesett, de már megszoktam. Őket sokkal többre tartja, mint minket.
– Az idegeskedés nem tesz jót sem magának, sem a kislánynak.
– Tudom, de állandóan ezt csinálja. Képes lett volna itt hagyni akkor is, ha épp szülöm a gyerekét.
– Talán nem jól választott?
– Fogalmam sincs, doktor úr. Ha nem haragszik, felhívom az édesanyámat, hogy ugorjon be értem.
– Természetesen! – vágta rá, én pedig kimentem a folyosóra.
Anya rettentő mérges volt, amiért nem szóltam neki, és az előbbiekért is. Azt mondta, hogy körülbelül tíz perc és itt van, maradjak nyugton a seggemen. Teljesen nyugodt voltam, miről beszél? Visszakullogtam a vizsgálóba.
– Minden rendben? – kérdezte azonnal.
– Persze, csak egy kicsit lecseszett, amiért nem szóltam neki. Az az igazság, hogy én sem éreztem annyira komolynak a helyzetet, hogy szóljak neki.
– Jól tette, hogy megpróbált nyugodt maradni. Nem kell félni akkor sem, ha majd eljön az idő! – bátorított.
– Nem lesz egyszerű. Szóval, akkor minden egyes nap jöjjek be délelőttönként?
– Igen, egészen addig, míg meg nem jelennek az igazi fájások. Utána már automatikusan jöjjön, de lehetőleg ne hagyja ki az édesanyját a buliból! – mosolygott.
– Nem fogom! Köszönök mindent!
– Ez csak természetes, Lotti! Ne féljen, nincs gond, ha előbb ki akar bújni a kislány, mint huszadika, de akkor sincs semmi, ha esetleg egy-két nappal később! Minden rendben van a vizsgálatok alapján, nem kell aggódni.
– Köszönöm még egyszer! – mosolyogtam, majd elköszöntem.
Nagyon kedves ez az orvos és rendkívül szimpatikus az első találkozás óta. Meglehetősen meglepődött, amikor meglátta a gyerekem apját, majd akkor is, amikor elrohant. Mindent meg tudok vele beszélni, még ezeket a kínos dolgokat is.
Elindultam a folyosón. Alig, hogy kifordultam, anyám már rohant felém.
– Miért nem szóltál? Most komolyan itt hagyott a fenébe? – kérdezte dühösen.
– Azért nem szóltam, mert nem éreztem olyan komolynak, de mindenképp úgy gondoltam, hogy jobb, ha lát egy orvos. Az orvosom arra kért, hogy jönnek be, de semmi extra, csak jósló fájások voltak. Holnaptól pedig egészen a szülésig minden kibaszott nap be kell jönni.
– Annyira önfejű vagy, hogy az már hihetetlen! Amikor felhívtál, azt hittem, hogy még a szívem is megáll!
– Anya, amíg én nem félek, addig te se félj – vigyorogtam.
– Gyere ide, te bolond! – Megölelt.
Hazafelé az autóban elmeséltem neki a szerelmem legújabb alakítását. Mit ne mondjak, nem örült neki. Próbáltam őt, de még magamat is megnyugtatni, azzal, hogy:
– Biztosan nem hagyott volna ott, ha épp szülök.
– Ezek után már nem vagyok ennyire elfogult, mint te – vágta rá mérgesen.
– Hahó! Én sem vagyok elfogult, csak egyszerűen tudom, hogy nem hagyott volna ott, és kész.
– Ha máskor tudott hazudozni össze-vissza, akkor most miért nem jutott eszébe valami frappáns szöveg?
– Honnan tudjam?
– Istenem, és ha én nem vagyok itt Pesten? Akkor hazajössz taxival? – ordibált.
– Nyugodj már le, anya! Minden rendben van, és ez a lényeg. Fontos neki a gyereke.
– De az nem fontos, hogy a másik gyereke éppen megszületik? Igazad van, hagyjuk! Minden ok, és ez a lényeg – mérgelődött.
Amikor hazaértünk, anyám még vagy húsz percig mondta a magáét. Zoé alig toppant be a bejárati ajtón, azonnal azt kérdezte, hogy mi történt. Szinte szóhoz sem jutottam, mert anyám elregélte helyettem, közben minden részletet azért ő sem tudott. Zoé pedig a sztori után nem jutott szóhoz.
– Hát, barátom! Megfogtad az Isten lábát!
– Tudom, kedvesem, nem kell mondani.
– Sajnálom, de mindenesetre reménykedem, hogy megváltozik köztetek minden pár nap múlva. Ez így senkinek nem jó. Észrevetted már? – kérdezte tőlem, de anyám azonnal közbeszólt:
– Hogy vette volna észre? Nem lát a rózsaszín ködtől!
– Anya, muszáj ezt? Nincs itt semmiféle rózsaszín köd, teljesen tisztán látom a dolgokat.
– Na, ne! Ezt ugye te sem hiszed el? – kérdezte Zoé nevetve.
– Most komolyan, már te sem hiszel nekem?
– Szeretnék, de nehéz – reagálta, de ezúttal komolyabb hangvételben.
– Nem tudok ebből a szempontból rátok számítani, látom! Annyira nehéz felfogni, hogy szeretjük egymást, minden rendben van, csak most közbejött ez a szarság?
– Én is szeretném elhinni neked, amiket mondasz, kicsikém, csak nehéz. Megértelek teljes mértékig, de ezt már nem először mondom – szomorkodott anya.
– Lottesz! Elhiszem és melletted vagyunk! Na? – szólt a barátnőm.
– Azért nem kell baromságokat beszélni, hogy megvigasztaljatok! Az ilyen szöveg nem fekszik nálam.
– Nem azért mondta Zoé sem és sem, hogy megvigasztaljunk!
– Kösz. Megyek, letusolok – válaszoltam, majd úgy is történt.
Miután végeztem, egyből bementem a szobába. Láttam, hogy hét nem fogadott hívást jelez a telefonom. Visszahívtam.
– Szerelmem, ugye nem haragszol? – kérdezte.
– Nem, dehogy.
– Mesélj, mi volt, miután elmentem?
– Semmi különös. Minden áldott nap mennem kell vizsgálatra. Anya eljött értem, és jól letolt, amiért nem szóltam neki. A másik, hogy most legszívesebben megölne téged.
– Akkor lesz rá lehetősége, mert megyek hozzád mindjárt.
– Tényleg? Ez jó hír! – vigyorogtam magamban. – Na, de mesélj inkább te! Mi van a kis sráccal?
– Igen, nemsokára indulok. Hát, semmi – sóhajtott. – Most aludt el. Szerencsére nem tört el a lába, és még a zúzódás is kizárható.
– Na, ez remek! Az asszony megérti, ha most lelépsz? – kérdeztem kíváncsian.
– Nem tudom, de egyből én voltam a hibás, hogy még akkor sem vagyok itthon, amikor ekkora baj van.
– Jogos – gondolkodtam el. – Majd gyere be, és még mesélj.
Kimentem anyához a nappaliba, aki megpróbált lenyugodni. Nem tudtam biztosan, hogy most közöljem-e, hogy mindjárt itt van, vagy sem. Persze, mondtam neki, amitől ő kevésbé volt elragadtatva, de ez már csak ilyen. Egy órával később a többiek már lefeküdtek, én pedig ledőltem az ágyra. Hallottam, amikor belépett az ajtón. Percekkel később már a szobámban volt.
– Hihetetlen, amit csinálsz. Én azt hittem, hogy majd a fiad mellett maradsz – csodálkoztam.
– Én is azt hittem, de az asszony felidegesített. Szinte tökéletes volt a kapcsolatunk, de amióta te vagy...
– Azóta? – kérdeztem rá.
– Azóta minden más lett. Számomra ő volt a tökéletes nő, feleség, anya, de ez megváltozott.
– Ezt örömmel hallom. Remélem, hogy majd rólam is ilyen gyönyörűen fogsz beszélni, mint ahogy róla szoktál – bólogattam, ő pedig nem szólt semmit. Olyan gyengéden csókolt, hogy majdnem eldobtam az agyamat. Mindenkinek hosszú volt ez a nap, szóval elaludtunk.
Amikor felébredtem, csak arra tudtam gondolni, hogy két nap van hátra. Annyira izgatott voltam az egésztől, hogy azt nem lehet szavakba önteni.
Délelőtt anya és a szerelmem is elkísért az orvoshoz. Anyám rendes volt. Nem szólt be semmit, pedig meg voltam róla győződve, hogy nem hagyja szó nélkül a tegnap történteket. A vizsgálaton mindent rendben talált az orvosom. Beültünk egy étterembe ebédelni, de az én agyam csak a gyereken és az alváson járt. Hihetetlen, hogy mennyi minden történt velem az elmúlt egy évben. Rengeteg rossz dolog kísértett, de azért történtek csodálatosak is. A legjobb, hogy Őt megismertem, és hogy pár nap múlva megszületik a közös gyerekünk. A másik jó dolog pedig az, hogy a szüleimmel rendbe jött a kapcsolatom. Most úgy érzem, hogy náluk jobb szülőket nem is kívánhatnék. A barátaimmal kapcsolatban ugyanilyenek az érzéseim. Kivétel nélkül, mindenben és mindig mellettem állnak.
Hazaértünk, én pedig egyből elvonultam a szobámba, hogy aludjak egy kicsit. Anyám és a szerelmem a nappaliban maradtak, de fogalmam sem volt, hogy miről akartak beszélgetni. Talán egy perc se kellett, el aludtam. Késő délután keltem fel, és valószínűleg megint rohadt mélyen aludtam, mert semmit sem vettem észre abból, ami körülöttem történik. Félve léptem át a szobám küszöbét. Örömömre a vacsora már kész volt, és engem várt.
– Egyébként megtudhatom, hogy miről beszélgettetek egész délután? – kérdeztem.
– Rólunk – reagálta a szerelmem.
– Na, és mi van velünk? – érdeklődtem pimaszul.
– Az van, hogy miattad olyanná váltam, amilyen sosem akartam lenni. Szeretlek, baba.
– Ja, igen. Most mondanám, hogy sajnálom, de akkor hazudnék – kuncogtam, majd folytattam az evést. Később megnéztünk egy filmet. Fogalmam sincs, hogy mit néztünk, mert félig aludtam, de biztosan jó volt. Örültem, hogy anyám már nem haragszik senkire.
Lefeküdtünk aludni. Akaratlanul is elkezdtem kérdezősködni olyan komoly dolgokról, mint például, hogy mi lenne, ha lebuknánk, mi lenne, ha végre engem választana, és hasonlókról. Azt mondta, hogy higgyem el, hogy kibaszottul szeret engem és Borkát is, de a családját egyelőre nem tudja elhagyni. A gyerekeinek szükségük van rá. Próbáltam megérteni, ám nem ment az olyan könnyen. Az igazság az, hogy kicsit féltékeny lettem.
– Az én gyerekemnek nem lesz rád szüksége? És nekem? Már mondtam a múltkor, hogy nekem csak rád van szükségem.
– De, persze, tudom. Itt leszek mellettetek is, ne aggódj. Ne kérd, hogy csak úgy eldobjam a családomat – magyarázta, én pedig nem válaszoltam. Megint elfordultam volna, de a pocakomtól nem tudtam. Megfogta a kezemet, és azt mondta, hogy megígéri, hogy nem fog csalódást okozni nekünk, majd megpuszilta a homlokomat. Felültem, a szemébe néztem, és őszintén bevallottam, hogy képtelen vagyok haragudni rá, mert az életemnél is jobban szeretem. Erre a mondatra annyi volt a válasza, hogy nagyon szeret, majd megcsókolt. Összebújva aludtunk el.
Eljött az utolsó nap, amit vele tölthetek. Csütörtök. Holnapra vagyok kiírva. Egyszerűen felfoghatatlan. Akár már ma is megszülhetek! Délelőtt elmentünk kettesben a vizsgálatra, ahol sokat beszélgettem az orvosommal. Eszméletlen segítőkész volt ismét. Minden rendben volt a babával, a doki megnyugtatott, hogy nehogy aggódni kezdjek, ha még holnap sem lesz semmi. Rábólintottam. Megkért, hogy bármi van, telefonáljak. Mielőtt hazaértünk volna, beugrottunk a kedvenc gyorséttermembe. Otthon anya épp takarított már megint, amit nem tudtam hova tenni. Folyton csinál valamit. Valószínűleg az unalom teszi ezt vele. Váltottunk pár szót, később pedig bevonultunk a szobámba. Nem telt el sok idő, Ariana hívott, hogy elmesélje, hogy milyen jó munkahelyet talált. Megkérdezte, hogy mi van velünk. Már ő is borzasztóan várja Borkát. Egy órán keresztül telefonáltunk. Jó volt vele beszélgetni. Időközben a szerelmem elaludt. Olyan régen csináltam róla alvós képet, hogy ezúttal nem hagyhattam ki. Kicsit pihentem mellette, aztán eszembe jutott egy nagyon-nagyon fontos dolog. Bementem a szalonba, hogy megigazítsam a szempilláimat. Azt akartam, hogy a gyerekem szép pillákkal lásson meg. Negyedóra elteltével bejött a szerelmem, és nevetni kezdett rajtam. Nem értette, hogy miért van új pillákra szükségem. Elmagyaráztam neki, hogy rettentő fontos a gyerekem első benyomása. Persze én is csak nevettem magamon. Támaszkodott a szekrénynél, ahol az utalványaim voltak. A kezébe vett egyet, és azt kérdezte, hogy adok-e neki belőle.
– Ez a vacak nélkül is bármikor megcsinálom a szempilláidat – viccelődtem.
– Most komolyan kérdeztem. Adsz egyet?
– Adok. Kinek szeretnéd odaadni? – kérdeztem kíváncsian.
– Az asszonynak, habár szerintem nem élne a lehetőséggel – nevetett.
– Ott van a telefonszámom rajta, majd keres, ha érdekli – feleltem. Elgondolkodtam rajta, hogy Ő ezt mennyire gondolja komolyan, hogy a szeretőjéhez küldi a feleségét, hogy csinálja meg a szempilláit. Arra jutottam, hogy igazából lenne közös témám a hölgyeménnyel, nem lenne probléma, ha valóban eljönne.
– Örömmel várom februárban, ha szeretné.
– Muszáj neked olyan hamar dolgoznod újra? – kérdezte.
– Csak az ajándék pillákat csinálom majd pár napig – magyaráztam.
– Ja, jól van. Nem akarom, hogy dolgozz.
– Pedig egyszer muszáj lesz. Nem hullik az ölembe a pénz, na, meg hiányozni is fog a meló – mondtam, majd beszélgettünk tovább, csinálgattam a pilláimat közben. Magamnak kicsit nehezebben megy még az igazítás is. Mindenesetre tetszett a végeredmény.
Anya csinált vacsorát, úgyhogy együtt vacsoráztunk. Egy csomót beszélgettünk arról, hogy mennyire várjuk már Borka érkezését, aki tulajdonképpen siethetne egy kicsit. Az utolsó napunk együtt a héten. Holnap reggel következik a szokásos: kísérjem le az autóhoz, majd elmegy a fenébe. Utálom, ha elmegy. Utálom, hogy folyton itt hagy. Még akkor is hiányzik, ha öt méterre van tőlem, nemhogy így, hogy folyton nélküle kell lennem. Amikor együtt vagyunk, akkor még a szüléstől sem félek annyira. Olyan megnyugtató személyiség. Enyhén vagyok szerelmes.
Pillanatok alatt eljött az este, majd a reggel is. Mintha most az eddiginél is gyorsabban telne az idő. Lekísértem az autóhoz, Ő pedig megígértette velem, hogy ha bármi van, szóljak, aztán elköszönt. Visszamentem a lakásba. Mentem? Hát, inkább bánatosan kullogtam. Anyával reggeliztünk, utána be is mentünk a kórházba, hogy megint részt vegyek a vizsgálaton. Az előre megjósolt dátum a mai, ám még mindig semmi jele annak, hogy a picurkám ki szeretne bújni, ezért hazamentünk. Apa telefonált, hogy van-e már valami. Közöltem, hogy semmi, ő pedig azt, hogy ma este elindul hozzám. Nagyon örültem neki, hogy ő is eljön. Nagyszerű támaszok mindketten. Pár órája ment el, de már most megöl a hiánya. Sokszor elgondolkodom az életemen. Összegezve: az unalmas életemből egy cirkusz lett. Egy év alatt a feje tetejére fordult minden miatta. Egy férfi miatt, akibe halálosan szerelmes vagyok. Nem gondoltam volna, hogy ilyen fiatalon esek teherbe, főleg nem egy olyan embertől, aki jóval idősebb nálam és még családja is van. Naivnak tűnök, ha most azt mondom, hogy Ő a tökéletes férfi a számomra? Hiába van ez így, ahogy, mégis úgy érzem, hogy nála tökéletesebbre nincs is szükségem. Csodálatos érzés a szerelem. Sokszor elgondolkodom rajta, hogy meddig fogom ezt így bírni. A válasz erre szomorú: akár életem végéig kibírnám miatta ezt a szörnyűséget, ami minden percben kínoz. Ám most nem én vagyok a legfontosabb, hanem a gyermekem. Azt szeretném, hogy ne apa nélkül nőjön fel. Nem normális az, hogy néha van apukája, aki végtelenül szereti, néha pedig nincs. Az én apukám hamar ideért. Bejött a lakásba, és egyből rohant hozzám.
– Hogy vagy, drágám?
– Megvagyok, csak egy kicsit türelmetlen – mosolyogtam.
– Olyan szép vagy, kislányom! Ragyogsz!
– Jaj, apa! – nyavalyogtam.
– Így igaz, soha nem láttunk még ilyen boldognak! – vágta rá anyám. Ha tudnák, hogy belül elönt a bánat, akkor nem mondanák ezt. Mélységesen hiányzik, nem tudok egyszerűen másra gondolni, csak rá.
Vacsora közben megszólalt a telefonom. Kisebb infarktus után felvettem. Azt mondta a szerelmem, hogy nagyon hiányzom neki, és hogy bárcsak itt lehetne velem. Elmondtam, hogy én is így érzek. Utoljára, reményekkel feltelve megkérdeztem, hogy:
– Biztos, hogy nem tudsz eljönni? Úgy értem, még a szülés előtt. Ha már itthon leszünk, akkor gondolom, eljössz.
– Biztos, hogy nem, ne haragudj. Amint otthon lesztek, ígérem, hogy megyek!
– Jó, legyen így! – válaszoltam. Végig mosolyogtam, míg beszéltünk. Olyan voltam, mint akit elvarázsoltak. Ezt persze anyámék is észrevették. Miután letettük a telefont, rá is kérdeztek.
– Na! Szóval, elvált és megkérte a kezedet? – viccelődött apa.
– Bárcsak ez történt volna, de nem.
– Hozzá is mennél? – kérdezte nevetve.
– Hozzá, képzeld! Pedig nem vagyok feleségnek való. Minden vagyok, csak az nem.
– Nagyon sokat változtál, jó anyukája leszel az unokánknak. Feleségnek is jó lennél! – vágta rá anyám.
– Kösz, anya – mosolyogtam, majd elmeséltem, hogy miket mondott a telefonban. Örülnek a szüleim, ha boldognak látnak. És most az vagyok. Befejeztük a vacsorát, mindenki lefeküdt aludni. Viszonylag késő volt, de a szerelem írt. Olyan dolgokat írt, hogy újra beleestem. Éjfél múlt negyven perccel, amikor azt mondta, hogy most már aludjunk. Elköszöntünk egymástól, majd elaludtam. Mindennél jobban szeretem.
A szombat reggel nem volt túl meggyőző. Voltunk a vizsgálaton, de még mindig nem mutatott semmi extrát a gép. A doki megnyugtatott, hogy most már bizonyára bármelyik percben megindulhat a szülés, de ne aggódjak. Ja, nem. Szoktam én aggódni? Hazamentünk, és ebédeltünk. Nem mintha lett volna étvágyam. Semmi különöset nem éreztem. Jól voltam, bár a fáradtság felülkerekedett a jókedvemen. Épp a délutáni szunyókáláshoz készülődtem, amikor megszólalt a telefonom. Arianára nem számítottam. Természetesen a baba felől érdeklődött, de el kellett szomorítanom, hogy még mindig semmi. Megígértem neki, hogy mindenképp szólok, ha lesz valami fejlemény. Elköszöntünk egymástól, újra becsuktam a szemeimet. Aludni akartam egyet. Nem telt el tíz perc, megint megszólalt a telefonom. A szerelmem hívott. Ő is azt kérdezte, hogy mi van már a babával. Megnyugtattam, hogy amint lesz valami, szólok. Elköszöntem tőle is, és újra kényelembe helyeztem magam. Hirtelen kinyitódott az ajtóm. Sőt, kivágódott.
– Lotti! Hogy vagyunk, hogy vagyunk? – kérdezte Zoé.
– Már tényleg jöhetne Borka. Te vagy a harmadik érdeklődő az elmúlt fél órában, és én aludni szerettem volna. – Amint kimondtam, kezdtem furcsán érezni magam.
– Bocsi, de már annyira izgulok! Valami baj van? – kérdezte, mert észrevette rajtam, hogy valami nem oké.
– Nem tudom, olyan furán érzem magam. Szerintem csak fáradt vagyok.
– Jól van, hagylak pihenni. Ha van valami, csak szólj! A szobámban leszek.
– Köszönöm, kedvesem – viccelődtem, ő pedig kiment a szobából.
Nem hagyott nyugodni ez az érdekes érzés, ezért bementem a fürdőbe. Hirtelen olyan érzésem lett, mintha bepisiltem volna. Nyilván nem pisiltem be, hanem a magzatvíz folyt el. Azt sem tudtam, hogy mit csináljak, szóval elkezdtem kiabálni a fürdőből, hogy valaki jöjjön, és mondja el, hogy most mi a fene történik. Először Zoé rohant be hozzám, azután anyu is berobogott. Egyből kérdezősködni kezdett, hogy érzek-e valami fájdalmat. Különösképp semmit sem éreztem, szóval megkértem őket, hogy menjenek ki, mert le akartam tusolni. Anyát győzködtem egy ideig, mire kiment. Nagyon hamar, körülbelül tíz perc alatt végeztem is. Amíg tusoltam, anya felhívta az orvosomat, hogy érdeklődjön. Azt mondta a doki, hogy tulajdonképpen meg fogom érezni, ha menni kell. Nyugodjunk meg. Rajtam kívül mindenki ideges volt. Nem tudom, hogy hogyan történhetett, de én nem voltam nyugtalan. Örültem, hogy valószínűleg még ma a kezemben tarthatom a gyerekemet. A fürdőszoba ajtaja előtt álltak mind a hárman, amikor kiléptem.
– Most mi van? – kérdeztem mosolyogva.
– Menjünk? – kérdezett vissza apa.
– Még ne. Felesleges körnek érezném, ha most bemennénk. Nem érzek semmi különöset, de mindenképpen szólok – válaszoltam, majd bevonultam a szobámba. Az első dolgom az volt, hogy megírjam a szerelmemnek és Arinak a történteket. Ő nem reagált, viszont a barátnőm rögtön. Megbeszéltük, hogy írok, ha esetleg elindultunk a kórházba, mert akkor ő is megpróbál bejönni, ha végez a munkával. Egy kicsit elszunyókáltam. Arra keltem, hogy görcsöl a hasam. Nem is tudtam hirtelen mihez hasonlítani, irgalmatlanul kellemetlen érzés volt. Nehezen, de kimásztam a szobából és szóltam anyának. Percek maradtak ki az emlékezetemből. Arra eszméltem fel, hogy közeledünk a kórházhoz. Izgatott voltam, de féltem is. Ez egy hatalmas adrenalinlöket volt, mert szinte semmire sem emlékszem. Egyébként sem szeretném részletezni, hisz odafigyelek arra, hogy mindenki nyugodt maradhasson. A kórházban töltött első tíz-tizenöt perc is teljesen kiesett. Egy mondat azonban megmaradt, ami az orvos lökött oda nekem: Lotti, jókor jöttek be!
Olyan gyorsan történtek az események, hogy az egész szülésből csak arra emlékszem, hogy iszonyatosan fájt. Az orvos egyszer megkérdezte, hogy:
– Érez már tolófájásokat?
– Ez az első szülésem és az utolsó is... Fogalmam sincs, hogy mit érzek, de szörnyű! – nyöszörögtem.
Órák teltek el. Folyton közölte az orvos, hogy éppen mi történik, és folyamatosan konzultáltak a szülésznővel, aki szintén nagyon kedves volt. Biztattak, hogy minden oké lesz, hamarosan kint van a baba. Konkrétan a bőgés szélén álltam. Jobb lett volna, ha anya vagy Zoé bejön velem. Tök egyedül éreztem magam, és rettentően féltem. Túl akartam rajta lenni. Nehéz bármire is emlékezni, de hirtelen kitisztult a fejem, és csak a szülésznőre, na, meg a testemre figyeltem. Annyira rettegtem a szüléstől, akkor, azokban a percekben pedig olyan érzés volt a tolás, mintha zsigerből jönne. Azt mondták, hogy akkor jó, ha fáj. Nagyon örültem neki, mert egyre erősebb fájdalmat éreztem. Talán a negyedik nyomásból meg is lett a baba. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy végre vége. Persze az nyugtatott, hogy minden rendben volt, de ezt a fájdalmat nem lehet semmihez sem hasonlítani. Nem akartam elhinni, hogy azzal, hogy megszűntek a fájdalmaim, megszületett a kislányom hajnali 2 után öt perccel, tehát mondhatni, hogy ő a szülinapi ajándékom, csak egy nappal előbb kaptam meg. Elvitték Borkát megmérni és lefürdetni. Egy teljesen átlagos kisbabát szültem meg az imént, és nem akartam felfogni.
Visszahozták. Rögtön szerelmes lettem belé. Csodálatos. Olyan büszkeséggel töltött el, hogy ez a gyönyörű kislány az enyém. Innentől a szokásos dolgok történtek: Borkát kitolták, így anyáék végre megcsodálhatták. Később engem elküldtek fürödni. Kimerült voltam, az ájulás szélén álltam. Átkerültem a saját szobámba, ahol teljesen egyedül voltam. Semmiképp sem szerettem volna a többi anyuka között lenni. Mindig antiszociális vagyok. A nővér megnyugtatott, hogy a kisbabám a legjobb kezek között van, és reggel behozzák hozzám. Aludnom kellett volna, de képtelen voltam lehunyni a szemeimet. Írtam életem szerelmének, hogy egyedül vagyok, de Borkával minden oké. Hiába vártam a válaszra, semmi reakció nem érkezett. Anyáékkal videóztam. Azt mondták, hogy reggel mindannyian bejönnek hozzám. Arival is sikerült beszélnem, ő is bejön reggel. Aztán csak vártam és vártam, hogy kapjak tőle valami választ. Aludni nem tudtam. Folyton a babára gondoltam.
Mire elaludtam volna, reggel lett. Természetesen szétbőgtem az agyamat. A nővér behozta a kislányomat, majd közölte, hogy próbáljam meg szoptatni. Később bejött az orvos is, hogy megkérdezze, hogy vagyok. Rettenetesen éreztem magam. Folyton bőgni akartam. Persze egyrészt ezek örömkönnyek lettek volna, hiszen végre a kezemben tarthattam a kisbabámat. Ez a kislány csodálatos. Gyönyörű. És ahogy rám nézett, elmondhatatlanul szerelmes lettem belé. Kettesben voltunk. Anya hívott, hogy elindultak. Csináltam egy csomó képet az én kiscicámról, és elküldtem mindenkinek, aki csak számít. Láttam, hogy anya feltöltött egy képet, amit az első találkozásukkor készített róla. Minden jó volt. A picikém elszundított, amire a szüleim és Zoé megérkezett. Hoztak nekem egy csomó kaját, viszont én egyáltalán nem tudtam az evésre gondolni. Anya ölelgetett, miközben könnyes szemekkel azt mondogatta, hogy nagyon büszke rám. Az orvos azt mesélte neki, hogy jól viseltem. Hát, őszintén? Én nem úgy éreztem. A legjobb része az volt, amikor hirtelen megszűnt a fájdalom és hallottam, hogy felsírt. Még fel sem fogtam, hogy anyuka vagyok. Nem bírták a szemüket levenni a kislányomról, azt mondogatták, hogy gyönyörű szép, teljesen olyan, mint én. A nézésében az apját láttam, aminek perpillanat nem örültem. Mérges voltam rá. Anyáék egész délelőtt nálam voltak, Arianát pedig délutánra vártam. Olyan boldog voltam, hogy mellettem voltak. Sikerült ennem is egy keveset. Fáradt voltam, ám nem bírtam elaludni. Amikor anyáék elmentek, az orvos bejött. Hirtelen nem tudtam hova tenni a váratlan látogatását.
– Az apuka? – kérdezte.
– Mi van vele, doktor úr? – kérdeztem vissza mosolyogva.
– Ő nem jön? Csak mert már mindenki volt itt.
– Még a másik barátnőm várható későbbre, de az apuka nem fog bejönni. Tudja, tudomást sem vett róla még. Talán fel kellene hívnom, de nem akarom zavarni.
– Hogy gondolja, hogy zavarná? Ez egy csodálatos dolog!
– Számomra igen. Ha nem így lennénk, ahogy most vagyunk, akkor biztos, bejönne. Folyton itt lenne – reagáltam, miközben folyni kezdtek a könnyeim.
– Én úgy láttam, hogy odáig van magáért.
– Komolyan?
– Igen, komolyan.
– De akkor magyarázza már el nekem, hogy ha tényleg odáig van értem, vagyis értünk, akkor miért nem képes bejönni? Vagy legalább megnézni az üzeneteket, meg képeket, amiket még az éjjel küldtem.
– Higgye el, Lotti, hogy meg fog változni a kapcsolatuk!
– Köszönöm, hogy próbál biztatni, de teljesen reménytelennek érzem magam, na, meg ezt a helyzetet is.
– Most inkább pihenjen! Majd később is bejövök, de ha addig szüksége lesz valamire, akkor szóljon! – közölte, majd kiszivárgott.
A kislányom felkelt, és nagyon sírt. Én is sírtam. Mindenki sírt. Az összes energiámat leszívta a szülés. A folytonos bőgési kényszer pedig a padlóra tesz, de tényleg. Időközben Ariana is megérkezett. Hihetetlenül örültem neki. Megölelt, majd megfogta az arcomat, és azt mondta, hogy nagyon büszke rám.
Rögtön lefotózta Borkát, majd ki is posztolta. Azt hajtogatta, hogy ugyanolyan, mint én. Miután halálra ölelgetett, rákérdezett, hogy mi van apucival.
– Apucival? Semmi. Ő a mintaapa, aki még fel sem hívott, és meg se nézte az üzeneteket, a képeket sem, amiket küldtem neki.
– Nem mondod? – kérdezett vissza meglepetten.
– De, ez van. Mondta már, hogy bejönni nem fog, de azt hittem, hogy legalább beszélni fogunk.
– Felbasz! Felidegesít! – mérgelődött.
– Most mi van? – vigyorogtam keservesen.
– Nem kíváncsi erre a gyönyörűségre?
– De, biztosan, csak nem ér rá.
– Mi az, hogy nem ér rá?
– Látod... – replikáztam. Sokáig beszélgettünk, elmeséltem neki mindent. Váratlanul felhívta Gergő, hogy mennie kellene, szóval elköszönt tőlem. Nehezen hagyott a kórházban, de kénytelen volt.
Eljött az este. Olyan furcsa, hogy még olyan picike az én falatka babám. Gyönyörű kis teremtés. Megfürdettem Borit, ettünk mindketten, aztán meglepetésemre hívott a szerelmem. Szinte bele sem szóltam még, Ő már egyből elkezdett magyarázkodni. Kihangosítottam, mert untam már az állandó magyarázkodását. Felnéztem az Instagramra, miközben hallgattam. Láttam, hogy válaszolt a képekre, az üzeneteimre. Azt mondogatta, hogy a karácsony előtti fellépések miatt úgy be van táblázva, hogy még írni sem volt ideje. Próbáltam elutasító és rideg lenni, de nem sokáig bírtam. Hívott már a hercegnőjétől elkezdve élete szerelmének is. Azt állította, hogy alig várja, hogy láthassa a kislányát. Egy órán keresztül beszéltünk, majd hirtelen elköszönt. Szeretem nagyon, de ez így kegyetlen. Magam mellé tettem Borist, és elkezdtem neki mondogatni, hogy az anyukája egy balfék. Később betettem az ágyikójába, aztán megpróbáltam egy kicsit aludni, míg nem lesz újra éhes.
Éjszaka négyszer kelt fel, egyszer ülve elaludtam. Sírni tudnék az örömtől. Csodálatos ez a kislány. Gyönyörű, hatalmas barna szemei vannak, tökéletes picurka orra, sötét haja és szép barna bőre. El sem akartam hinni, hogy ez a szépség az enyém.
Másnap reggel felhívott, és boldog születésnapot kívánt. Teljesen kiment a fejemből a szülinapom. Valahogy más jobban érdekelt, mint saját magam. Alex írt, ahogy Bea is és még rengeteg ismerősöm. Anyukám felhívott, hogy fent vagyunk-e már. Sejtettem, hogy be akarnak jönni, de tortára és lufikra nem igazán számítottam. Mindenki itt volt, aki számított. Imádom őket. Annyival is hatalmas örömet okoztak volna, ha csak úgy bejönnek, nem kellett volna ennyi mindent venniük. Zoé elég frusztrált volt, rá is kérdeztem, hogy mi a baja, míg Ari és a szüleim Borkát nyúzták.
– Mi a baj? Látom, hogy valami.
– Benji megőrjít! Komolyan! – válaszolta, miközben ignorálta a hívását.
– Na, mesélj!
– Ma lesz a karácsonyi bulink a cukrászdásokkal, amit nem volt egyszerű megszervezni, közben ugye hozzád is jöttünk, tortát is csináltam, és valahogy rá nem került elég idő az elmúlt egy-két hétben. Arról nem beszélve, hogy ajándékokért rohangáltam, mert hiába, veled megbeszéltük, hogy semmi, de anyáméknak vettem valamit. Egyszerűen most nem volt arra időm, hogy kettesben legyünk.
– És ő ezt nem tudja megérteni? A december mindig ilyen zűrös.
– Nem igazán, most is hívogat. Mindegy, majd megnyugszik. Veletek mi van?
– Azon kívül, hogy még mindig hullának érzem magam, semmi. Borka jó kisbaba, csak akkor sír, ha éhes. Mennék már haza. Egész áldott nap csak itt döglök, de semmivel nem vagyok kipihentebb.
– Már csak ma, és még a holnap! Már fél lábbal is kibírod! – biztatott.
– Hát, remélem. Ugye, milyen szép? – kérdeztem, miközben szerelmesen bámultam Borkát, akit épp anya fogott.
– Igen, nagyon! – vágta rá Zoé.
Egy csomó ideig nálam voltak. Ettünk egy-egy szelet tortát, majd babáztak még egy utolsót, aztán elszivárogtak.
Nehezen telt el a napom, és még holnap is itt kell lennem. Délután Borka rinyált egy sort, úgyhogy fel-alá sétáltam vele, közben az apja is hívott. Így ment el az egész napunk. Hiába jó ez a szoba, jó, hogy egyedül vagyok, és hiába kedves mindenki, attól még nyomasztó itt lenni. Ezerszer jobb még így is, mintha egy olyan kórteremben lennénk, ahol vannak páran rajtunk kívül. A fájdalmaim valamilyen szinten enyhültek, de még mindig nem éreztem magam tökéletesen. A testem is teljesen megváltozott. Kicsit hihetetlen ez az egész még mindig.
Este tíz óra is elmúlt, amikor újra csörgött a telefonom. Mindegy volt, mert nem aludtam még. Zoé keresett. Sejtettem, hogy van valami baj, másképp nem hívott volna fel éjszaka.
– Helyzet? – szóltam bele a telefonba.
– Hali! Nem fogod elhinni, hogy mi történt!
– Te sírsz?
– Az idegtől, persze! – röhögött fel keservesen. – Tök jól kezdődött a buli, de tényleg. Elugrottam a tortáért, amiről majd küldök képet, mert olyan, hogy az egész csapat képe rajta van. Benji már furcsa volt, de azt meséltem is. Visszaértem hamar, talán húsz perc alatt megfordultam. Megyek be a terembe, és az a szerencsétlen a 18 éves alkalmazottammal csókolózott.
– Most csak viccelsz, ugye? Aztán mi történt?
– Nem, halál komoly – sóhajtott. – Odamentem hozzájuk, és megmondtam a lánynak, hogy addig takarodjon el innen, amíg el tud egyben, mert széjjelverem. Elküldtem, majd közöltem, hogy ki van rúgva.
– És a Benji? – kérdeztem meglepetten.
– Ő meg próbált lenyugtatgatni és magyarázkodni, de elküldtem. Rákiáltottam, hogy takarodjon az életemből. Normálisak szerinted?
– Hát, nem normálisak... Hogy képzelte?
– Nem tudom. Azzal érvelt, hogy elhidegültünk egymástól.
– Körülbelül két napig nem voltál nála annyit, mint máskor, és már elhidegültetek volna egymástól? Ez elég gyenge magyarázat. Mit szóljak én? Hébe-hóba találkozunk, mégsem tudnám megcsalni, vagy mi.
– Dehogy, nem történt ilyen, csak mondott valamit. Idióta!
– Az. Ezt most nem tudom hova tenni – reagáltam.
– Én sem – mérgelődött. – Reggel felhívlak! Köszönöm, hogy meghallgattál! Jó éjszakát nektek!
– Ez csak természetes. Jó bulit, bár már jó nem lesz. Szia! – elköszöntem én is. Ez hihetetlen! Ebből a srácból soha nem néztem volna ki, hogy ilyet csinál, főleg nem egy ilyen helyzetben. Azt jobban kinéztem volna, hogy esetleg ír valami csajnak, és találkoznak, de ez, hogy a barátnője alkalmazottjával a karácsonyi bulin... Ez agyrém. Épp aludni akartam, amikor észrevettem, hogy elfelejtettem kikapcsolni a netet a telefonomon. Jött egy üzenet tőle. Azt kérdezte, hogy mit csinálunk. Már negyedórája írta, de válaszoltam, hátha fent van még. Meglepetésemre felhívott. Annyira örültem neki. Nekiállt lelkizni. Olyan dolgokkal jött, melyektől még a lélegzetem is elállt. Büszke rám. Imád minket, és alig várja, hogy végre láthassa Borit. Közöltem, hogy készüljön fel, hogy idáig is szörnyen néztem ki, de most egyenesen katasztrofálisan festek. Csak nevetett rajtam, ahogy próbáltam elmagyarázni, hogy teljes csőd vagyok. Szerinte mindenhogy szép vagyok. Ez tök jó, de az a baj, hogy nem csak rólam vélekedik így. Borzasztó érzés, hogy nem én vagyok az egyetlen.
Másnap reggel jobb kedvvel ébredtem. Utolsó nap a kórházban. Végre hazamehetünk a csodaszép kislányommal. Az orvos bejött és beszélgettünk egy kicsit. Később megvizsgáltak engem is, majd a babát is. Mivel minden rendben volt, így felhívtam anyát, hogy jöjjön el értünk. Összességében a kórházban eltöltött napok, és a szülés sem volt olyan borzasztó. Persze nem szülnék még egyszer, de azt a fájdalmat leszámítva, mindennél jobb, hogy végre itt van velem a gyermekem. Az orvos, a szülésznő és a nővérek, mindannyian nagyon kedvesek voltak velem, ami nagy pozitívum a mai világban. Minden rendben volt. Egy kis idő múlva megkaptam a zárójelentést, és megérkezett anyukám is. Indulás haza!
El tudtam volna sírni magam, amikor hazaértünk. Boldog voltam, hiszen a nappaliban várt minket Zoé, apa és Ariana is. A szentestét így fogjuk eltölteni. Együtt. Megbeszéltük mindenkivel, hogy idén nem ajándékozunk, de a fa alatt mégis voltak ajándékok. Lepakoltunk, megetettem Borkát, később pedig lefektettem az ágyikójába. Annyira jólesett a saját fürdőszobámban lenni. Letusoltam és hajat is mostam, majd felvettem valami kényelmes öltözéket. Frissen és üdén ballagtam ki a nappaliba.
– Drágám, nem nézed meg az ajándékokat? – kérdezte apa.
– Megbeszéltük, hogy nem ajándékozunk. Mik ezek? – kérdeztem vissza.
– Nem is vettünk karácsonyra semmit, de tegnap volt a születésnapod – válaszolta Ari.
– Jaj, de nem kellett volna! – mosolyogtam, miközben elkezdtem kicsomagolgatni a csomagokat. A legkisebbel kezdtem, amit anyáéktól kaptam. Egy ékszertartó volt, amiben egy arany orrpiercing várt.
– Ha utáljátok, akkor miért kaptam karikát tőletek? – nevettem.
– Mert te szereted, és jól is áll – mosolygott anya.
– Azt hiszem, ki is cserélem később erre, de előbb megnézem a többit is. Köszönöm – feleltem, aztán tovább nézelődtem. Egy rejtélyes, sima fehér borítékot találtam, benne egy születésnapos képeslappal és egy tetkó utalvánnyal.
– Zoé! – kiáltottam rá.
– Mi az? – kérdezte nevetve.
– Baszki, ez nem is kevés. Nem kellett volna!
– De tudom, hogy többet is terveztél. Levit majd hívd fel!
– Köszönöm – vigyorogtam.
A következő ajándék majdnem egyértelmű volt. Egy szőrös kormányvédőt kaptam Aritól. Már mióta akartam egy ilyet! Totál illik hozzám, már most imádom! Voltak még becsomagolva ruhák is, telefontokok. Az egyiken hárman voltunk: Ari, Zoé és én. Hihetetlenül aranyosra sikeredett! Mi a francért költöttek rám ennyit? Néhány csomag pedig Borkáé volt a fa alatt. Imádom őket, mindig meg tudnak lepni! Mivel anyámnak nem volt ideje főzni, ezért rendelt kaját, ami délután meg is érkezett. Amíg megterítettek, addig megint megetettem Borit és dajkáltam is egy kicsit. Nem bírtam otthagyni a szobába egyedül, ezért a hordozóban kivittem a nappaliba. El is aludt. Konkrétan még az egész kislányról nem posztoltam egyik közösségi oldalon sem, csak részleteket. Ez most sem történt másként. Lefotóztam a hordozót hátulról, a háttérben pedig a karácsonyfa volt. Nekem ő a legszebb ajándék. Persze az apukájának teljes egészében fényképeztem le, és el is küldtem neki. Nekiálltunk vacsorázni, amikor megszólalt a telefonom.
– Úgy képzeld el, hogy majdnem megmutattam a képet az egész családnak! Itt van mindenki – nevetett.
– Először a feleségednek mutasd meg, utána a többieknek – poénkodtam.
– Úgy csinálom a dolgokat, hogy 27-én el tudjak menni és ott is alszom.
– Képeket kellett keresnem rólad, mert már elfelejtettem, hogy hogy nézel ki. Meglepődsz, de a Google-n kerestem – nevettem. Egy óráig telefonáltunk, a vacsorám totál kihűlt, a többiek meg már Borkát dédelgették.
Kellemesen telt a karácsonyom, ha úgy vesszük, csak valaki végig hiányzott. Nem sokat aludtunk. Anyáék még a szilvesztert is velünk töltik, de időközben Zoé hazament a családjához. Egyelőre nem hallottunk Benjiről, amit egyrészt Zoé neheztelt is. Még mindig hihetetlen, hogy ez a srác ilyet csinált. Soha nem néztem volna ki belőle ilyesmit. Meg sem érdemelte a barátnőmet ezek szerint.
Eljött végre a december 27-e. Délelőtt csengettek. Én mentem az ajtóba, miután felengedtem az illetőt. A futár hozott egy csokor rózsát Ne haragudj! kártyával. Komolyan elgondoltam, hogy ki lehet a címzett, de aztán nyilvánvalóvá vált, hogy Zoénak küldte Benji. Tulajdonképp nem értettem, hiszen Zoé sem szereti a virágokat. Kedves gesztus volt, de ettől még nem hiszem, hogy meg fog neki bocsájtani. Lefényképeztem, és elküldtem neki. Egy csomó nevetős emojit küldött rá. Azt válaszoltam, hogy mindenesetre beleteszem egy vázába, nem szívesen dobnám ki. Zoé közölte, hogy azt csinálok vele, amit akarok, őt nem érdekli. Vajon meddig gondolja így? Délután lazultunk, anyáékkal beszélgettünk a nappaliban, amikor újra csengettek.
– Én nem bírok ki még több rózsát! – viccelődtem és átadtam anyának Borit. Kinyitottam az ajtót. Akaratlanul is mosolygósra állt a szám, amikor megláttam életem szerelmét. Mondanom sem kell, hogy sokkal jobban örültem neki, mint Zoé virágainak. Adott egy puszit, aztán ment is be, hogy végre megnézhesse a kislányunkat.
– Érte megérte, hogy most ilyen szarul nézel ki – röhögött.
– Ezért jöttél? Haza is mehetsz.
– Gyönyörű vagy ilyen nyúzottan is.
– Majd megnézlek holnap reggel, ha megint olyan jó éjszakánk lesz, mint az utóbbi.
– És a rózsákat kitől kaptad? – kérdezte, miközben megfogta Borkát. Anyámék pedig elvonultak, kettesben, illetve hármasban hagytak minket.
– A titkos hódolómtól – mosolyogtam, miközben tüzetesen szemügyre vettem a csokrot.
– Én is küldenék neked, de tudom, hogy nem szereted. Ő még nem tudja?
– A-a – húztam meg a vállamat. – Zoét megcsalta a barátja, és ő küldte ide, pedig Zoé sem szereti a virágot.
– Ne már! Küldök az asszonynak.
– Hányat küldhettél volna már ez az egy év alatt... Csődbe is mentél volna.
– Lehet – mosolygott. – Hoztam neked valamit, de szerintem a kocsiban hagytam. Mindjárt lemegyek érte.
– Ugye nem vettél semmit?
– Apróság csak – közölte, én pedig megfogtam a kislányt. Amíg lement, addig betettem a kiságyába. Lefeküdtem az ágyra, és legszívesebben elaludtam volna. Több, mint tizenöt perc múlva bejött.
– Na, mi tartott ilyen sokáig? – kérdeztem.
– Telefonáltam is.
– Ja, értem, elnök úr – feleltem, Ő pedig megcsókolt. Annyira vártam már ezt, hogy az hihetetlen. Egyfolytában azt mondogatta, hogy gyönyörű vagyok, és Borka is az. Állítólag imád minket. Én is Őt, de nagyon-nagyon. Elővett egy kisebb dobozt, ami gyönyörűen be volt csomagolva. Még rá is kérdeztem, hogy Ő csomagolta-e, de természetesen nem. Ehhez sem ért ugyebár.
– Nem merem kinyitni! – néztem rá meglepődötten.
– Miért?
– Mert ha megkéred a kezemet, akkor mit csinálok? – nevettem.
– Akkor igent mondasz, de nem gyűrű van benne – válaszolta, én pedig letépkedtem a szép csomagolást a dobozról. Egy ékszertartó volt, de nem is olyan kicsike. Levettem a tetejét, és két aranyszínű láncot véltem felfedezni benne. Amikor jobban szemügyre vettem őket, akkor láttam, hogy az egyik egy arany bokalánc egy kereszt medállal, a másik pedig egy arany nyaklánc Borka felirattal. Azt hittem, hogy elájulok, amikor világossá vált számomra, hogy miket kaptam.
– Ezt most miért kellett? – kérdeztem, miközben megöleltem.
– Mert a bokaláncot hallgatom tőled már mióta, hogy sehol nem találsz. A nyaklánc meg azt hiszem, a legjobb választás volt.
– Tényleg – vigyorogtam. – Legközelebb nem mondok semmit – közöltem, Ő pedig magához húzott és megpuszilt. Apróság? Szerintem sem. Tiszta idióta.
Hamar eljött az este. Anya ragaszkodott hozzá, hogy ő fürdesse meg Borkát, addig én elvonultam a fürdőbe. Konkrétan aludtam egyet a kádban, mire anya bekopogott. Mivel nem reagáltam egyből, benyitott.
– Alszol? – nevetett.
– Egy kicsit aludtam, ja. Borka? – kérdeztem félkómában.
– Az apjával.
– Hű, de izgi. Megyek mindjárt.
– Jól van – mosolygott. – Hogy odáig van érte!
– Igen, már az első perctől – vigyorogtam.
– Én mondtam!
– Jaj, anya, ettől még nem vált el, nem költözött ide, nem történt semmi – feleltem a hozzám illő pesszimizmussal.
– Nyugi!
– Ne nyugtatgass, mert tudom, amit tudok, na! – hessegettem a kezeimmel. – Szia!
– Jól van, megyek már! – mondta, majd röhögve rám csukta az ajtót.
Bementem a szobába, és imádtam a látványt. Mindennél jobban szeretem őket. Megnyugtató érzés volt a karjai közt elaludni. Az persze annyira már nem, hogy utána fent voltunk egy pár órát. Legalább meglett az új háttérképem is. A kisbabám, ahogy az apukája mellkasán alszik. Totál szerelmes vagyok beléjük!
Még hajnalban átküldtem Arinak a képet, hogy ne idegeskedjen, és reggel reagált. Röviden, tömören azt írta, hogy végre. Ha lehetne egy kívánságom, akkor az az lenne, hogy minden reggelem hasonlóképp alakuljon. Arra keltem, hogy énekelget Borinak. Amikor meglátta, hogy felkeltem, visszabújt mellém a kislányunkkal együtt.
– Annyira ne énekelgess neki, mert megszokja, és akkor egész nap a te zenéidet kell hallgatnom – viccelődtem.
– Élveznéd, tudom.
– Miért vagy ebben olyan biztos?
– Ki ne élvezné? – nevetett.
– Vajon ezért bírlak ennyire?
– Ezért is – válaszolta, megpuszilt, és kiment a szobából.
Nem lehet szavakba önteni, amit akkor éreztem. Megszeretgettem Borit, meg ilyesmi, aztán beletettem az ágyába, hogy nekiállhassak én is a reggeli készülődésnek. Mire már majdnem felöltöztem, belépett a szobába, és közölte velem, hogy elmegy, de estefelé visszajön. Szomorú lettem, amikor megkaptam a búcsúcsókomat. Bementem a fürdőbe, és összeszedtem magam, azután visszamentem Boriért. Kivittem a szüleimhez, akik épp reggeliztek. Anya rögtön felállt az asztaltól, közben keményen megparancsolta, hogy üljek le reggelizni. Átadtam neki a kislányt, és leültem. Ettem is egy keveset, ahogy megparancsolta. Sokat beszélgettünk. Azt mondták, hogy büszkék rám, amiért ilyen jól bánok a babával. Én csak nevettem.
– Tényleg? Ez jólesik.
– Komolyan! Ügyes vagy! – vágta rá anya.
– Pedig azt hittem, hogy majd megfogni sem merem. Nem hazudtatok, amikor azt mondtátok, hogy minden cselekedet ösztönösen jön.
– Ezt próbáltuk elmagyarázni, amikor rád tört a pánik. Hidd el, nem lesz semmi baj, mindent jól csinálsz. Ha bármi van, mi itt leszünk neked!
– Köszönöm, anya – mosolyogtam, majd elkezdtem elpakolni a cuccokat az asztalról. Extra boldogság, hogy a gyerekem egy türelmes, jó baba. Egyelőre. nem akarom elszólni magam, de idáig minden tökéletes. Borka eszik, aztán hamar el is alszik. Szerencsére nincs semmi baj. Persze, ha éhes, akkor nagyon tud sírni. Vele nem lehet betelni. Egész áldott nap csak bámulnám.
Este hét óra volt, amikor visszatért apuci. Anyáék a nappaliban néztek valami filmet, én pedig kettesben voltam Borkával. Később már hárman voltunk. Babáztunk egy kicsit, azután lefektettem. Amíg a szerelmem a fürdőben volt, kimentem a konyhába, hogy keressek valami ehetőt. Zoéval találkoztam össze a konyhában. Egyáltalán nem is számítottam arra, hogy ilyen hamar hazajön.
– Hát te?
– Benji felhívott, hogy találkozzunk. Meg akarja beszélni ezt az egészet.
– Kibékülsz vele? – kérdeztem.
– Fogalmam sincs. Elmondhatatlanul hiányzik, de ezt a baromságot nem tudom lenyelni.
– Talán adnod kellene neki egy esélyt.
– Lehet – húzta meg a vállát. – Bori? – kérdezte.
– Épp most aludt el. Olyan jó, hogy itt van. Minden más.
– Gondolom, hogy így a legjobb.
– Bárcsak így lenne mindig.
– Reménykedjünk a legjobbakban. Na, de én elmegyek. Kíváncsi vagyok, hogy mivel fog előállni. Majd reggel! – mondta, majd el is viharzott.
Gyorsan vacsoráztam, és a lefekvéshez készülődtem. Nagyon boldog voltam, hogy megint vele aludhatok el, de tudtam, hogy nemsokára kelhetek is fel a babához.
Reggel egy különös dolog történt. Megvolt a szokásos lekísérem, elköszönünk egymástól szitu, aztán miután felértem a lakásba, és bementem a szobába, valaki csengetett. Visszajött. Azt mondta, hogy nem tud minket csak így itt hagyni. El tudtam volna sírni magam az örömtől. Iszonyatos bűntudatot érzett, mégis maradt még. Ennél jobban nem is indulhatott volna a napom. Feküdtünk az ágyon, amikor Zoé bekukucskált.
– Jössz egy picit? – kérdezte.
– Persze – válaszoltam, majd leültünk a kanapén.
A szüleim bevonultak a szobámba, mi pedig nyugodtan beszélgettünk a nappaliban a barátnőmmel.
– Mesélj! Hogyhogy nem aludtál itthon? Ki is békültetek? – érdeklődtem.
– Nála aludtam, de nem mondanám, hogy szent a béke. Ahogy tegnap is említettem, valahogy nem tudom ezt lenyelni neki. Annyira rosszulesett, hogy megcsalt. Annyira megalázott – magyarázta.
– Gondolom, ígért fűt-fát.
– Ahogy mondod. Nem tudom, hogy elhihetem-e neki – nyögte be csalódottan.
– Azt én sem, de azért szerintem egy esélyt megérdemel. Mindenki megérdemel egyet. Kizárólag egyet.
– Meggondolom. A legnagyobb baj, hogy mindezek ellenére szeretem.
– Mindegy, hogy hogyan döntesz, tudd, hogy jól döntöttél.
– Hát, köszi – mosolygott.
– Ugyan már! Ez semmiség ahhoz, amennyit én nyekeregtem neked. Képzeld, hogy elvileg elindult haza, de visszajött – nevettem.
– Miért? – nézett meglepetten.
– Mert nem tud minket itt hagyni. Talán ez volt az első lépés?
– Reméljük! Na, de én is meg akarom szeretgetni Borit, menjünk be! – parancsolta.
Babáztunk és beszélgettünk, közben felnéztem a netre. Ketten is írtak. Az egyik üzenet Beától érkezett, a másik pedig Alextől. Alex üzenetén meglepődtem. Nagyon érdeklődő volt. Bea pedig azt írta, hogy januárban eljönne hozzánk, ha nekem jó. Arinak küldtem egy videót azzal a címmel, hogy már csak ő hiányzik köreinkből. Úgy örülök, hogy ilyen jól elvannak Gergővel, de annyira rossz nélküle. Szerencsére most sokkal közelebb vagyunk egymáshoz. Jól döntött, hogy otthagyta a németországi munkát. Ügyes és okos lány, bárhol feltalálja magát. Zoét meg rettenetesen sajnálom. Ha valaki, akkor ő rohadtul nem érdemelte volna meg, hogy megcsalják. Úgy gondolom, hogy szívét-lelkét beleadta a kapcsolatába, vagy talán még többet is. Arról nem beszélve, hogy egy 18 éves cukrász lánnyal akarta megcsalni, aki történetesen Zoé alkalmazottja. Mit gondoltak, hogy a barátnőm sosem tér vissza azzal a kibaszott tortával? Annak a lánynak az agya helyett is süti van, de Benji sem piskóta. Azt tanácsoltam neki, hogy adjon neki még egy esélyt, viszont azt sem akarom, hogy beleessen olyan hibába, amilyenbe én szoktam. Á, neki több esze van! Zoé néha dohányzik, ezért van, hogy tart magánál valami gyenge cigit. Kértem tőle egy szálat. Tudtam, hogy nem kellene, mégis kimentem az erkélyre. A szerelmem kijött utánam. Egy szál pólóban volt.
– Rossz vagy! – szólt rám.
– Te is! Kijössz egy pólóban, amikor hideg van – mosolyogtam. – Jólesik ez a cigi, de mégsem.
– Nemhogy mást szívnál.
– Vicces vagy. Majd arra is sor kerül – válaszoltam, elnyomtam a cigit.
Ezzel nyúztuk Borit, amikor váratlanul megszólalt a szerelmem telefonja. A felesége hívta, Ő meg persze felvette. Kirohant a szobából. Elkezdtem a gyereknek mondogatni, hogy az apját hívta a felesége, erre átgondoltam, és rájöttem, hogy nem vele kellene megbeszélnem a problémáimat. Még túl kicsi ahhoz, hogy ilyenekkel fárasszam. Ha nem változik a helyzet, akkor hogy fogom megmagyarázni a gyerekemnek, hogy hol van az apja, amikor nincs itt? Minden reményem abban van, hogy apuci megváltozni. Holnap reggel belehalok újra, ha elmegy. A legjobb az lenne, ha megint meggondolná magát, de már nem tud több kifogást kitalálni. Visszajött a szobába, én pedig azonnal elkezdtem faggatni. Azt felelte, hogy semmi érdekeset. Hiányzik a gyerekeinek és ennyi. Nagyon szíven ütött ez a mondat. Megint a bűntudat kerülgetett. Elképzelésem sincs, hogy mi lenne a legjobb megoldás a problémánkra. Sehogy sem jó, semmi nem jó...
El sem hiszem, hogy ez a gyönyörű kislány az enyém. Egyszerűen ő egy kis csoda. Beszélgettünk kettőnkről, de semmi érdemlegesre nem jutottunk. Abban kiegyeztünk, hogy abba nem fogjuk hagyni, hiszen szeretjük egymást, meg már itt van a gyerekünk is. Anya váratlanul bejött a szobába. Látta rajtunk, hogy nem csattanunk ki a boldogságtól.
– Mi ez a fagyos hangulat? – kérdezte mosolyogva.
– Miről beszélsz? – kérdeztem vissza.
– Mi a baj?
– Nincs semmi baj, csak beszélgettünk.
– És?
– Mit és? Beszélgettünk kettőnkről, de nem jutottunk semmire.
– Nem lesz belőletek soha semmi! – legyintett, majd nevetni kezdett.
– Ha így haladunk, akkor tényleg nem – replikázott a szerelmem.
– Mintha rajtam múlna...
– Viszont a csodaszép unokámért nagyon hálás vagyok nektek! – vigyorgott, majd kisietett a szobámból. Hogy a fenébe tud ilyen pozitív lenni folyton? Pozitív és vidám. Adhatna energiát, mert nekem fogyóban van. Tehetetlennek éreztem magam. Olyan idétlen vagyok felnőtt ember, sőt édesanya létemre. Bármit megadnék azért, hogy végre, ennyi idő után csak az enyém legyen. Ő a legtökéletesebb férfi, akivel valaha találkoztam. Tökéletes apukája (lenne) a gyerekünknek, tökéletes férj lehetne vagy bánom is én, csak lenne már az enyém. Feszült hangulatban telt a délután. Szundítottam egy kicsit, de hívott a kötelesség. Gyönyörű ez a kötelesség, sőt, talán a világon a legszebb.
A reggelem szar volt, irtózatosan szar. Elment. Olyan idétlen gondolatok kavarogtak a fejemben. Fogalma sem volt arról, hogy mikor tud eljönni újra.
Bele is haltam egy kicsit.