A nagylányok nem sírnak

4. FEJEZET ♡

Remegő lábakkal álltam meg a vizsgálóban. Az orvos megkérdezte, hogy miért is jöttem pontosan. Megpróbáltam eltitkolni, hogy mennyire rosszul vagyok, de nem sikerült.

– Mi a baj? Rosszul van? – kérdezte.

– Nincs semmi baj, csak túl bonyolult a kapcsolatom, és nem szeretném, ha kiderülne, hogy babát várok.

– Akkor nézzük meg, hogy megbizonyosodjunk róla! – vágta rá.

Nagyon rendes volt az orvos, de ez egy kicsit sem nyugtatott meg. Gondolhatott rólam valamit. Jobb, ha sosem tudjuk meg, hogy mégis mit.

– Szóval, az rossz hír lenne, ha azt mondanám, hogy maga gyermeket vár? – kérdezte kedvesen.

– Az lenne a legrosszabb – feleltem.

– Akkor sajnálom, de ezt kell mondanom.

– Ugye most csak viccel? Ez lehetetlen! – akadtam ki, majd elkezdtük arról beszélgetni, hogy hűségesen szedtem a gyógyszert.

Úgy tűnik, nyolc hetes a baba. Hozzátette, hogy ha bármiben a segítségemre lehet, akkor nyugodtan hívjam fel. Azt is hozzátette halkan, hogy ha esetleg nagyon nem szeretném megtartani, akkor annak is megvan a maga módszere. Annyit tudtam mondani, hogy meggondolom. Bárhogy alakul, őt fogom keresni. Egyszerűen sokkot kaptam.

Zoé már az ajtó előtt állva várt. Elmeséltem neki, hogy mi a nagy helyzet. Hirtelen ő sem tudott mondani semmit. Pár perc múlva próbált megnyugtatni, hogy végül is nem muszáj megtartanom a babát. Kimentünk az épületből, és beültünk az autóba. Bőgni tudtam volna. Gondoltam, felhívom, mert erről neki is tudnia kell. Többször is próbáltam hívni, de nem vette fel. A tizedik próbálkozásra szólt bele a telefonba, de nem volt túl kedves.

– Mondtam, hogy ne keress!

– Tudom, fel is fogtam, csak mondanom kell valamit – válaszoltam.

– Mi lehet olyan fontos, hogy nem ért volna rá? – kérdezte mit sem sejtve.

– Nem tudom, mennyire érdekel, hogy az előbb jöttem ki az orvostól, és babát várok. Szerintem ez elég fontos – mondtam.

– Mi van? Majd felhívlak! – Letette. Meg tudtam volna bolondulni. Még ilyenkor sem számíthatok rá.

– Tartalmas beszélgetést volt – nyögte be Zoé mérgesen.

– Később felhív. Örömmel várom.

Azt se tudtam, mihez kezdjek magammal, csak ültem a kanapén. Bámultam magam elé, mint akinek elmentek otthonról. Ha normális kapcsolatban élnék, akkor még az sem zavarna, hogy mennyire fiatal vagyok, de nem, én egy teljesen abnormális kapcsolatban élek. Elvetetni semmiképpen nem akarom, de megtartani sem. Nem lehetne visszaforgatni az időt?

Végre eljött az este. Elég későn, de felhívott. Állította, hogy most tudunk nyugodtan beszélni, úgyhogy mondjam, hogy mi van. Mindent elmeséltem neki. Nem akarta elhinni. Már majdnem ott tartottunk, hogy rajta kívül voltam-e valaki mással az utóbbi két hónapban. Tudnia kéne, hogy ilyen meg sem fordult soha a fejemben. Azt javasolta, hogy vetessem el, de én nemet mondtam. Nagyon féltem ettől az egésztől, ám tisztán és érthetően megmondtam, hogy semmiképpen sem szeretném elvetetni. Nem akarta megérteni, hogy én meg fogom tartani a kicsit. Nem vagyok abortuszellenes, csak arra gondoltam, hogy majd így meghatom. Nem felhasználni akarom a gyereket a saját boldogságom érdekében, csak úgy vélem, hogy ezt a gyereket ketten hoztuk össze. Mindkettőnk felelősséggel tartozik érte. Ezt persze neki nem mondtam el. Gondolkodott egy kicsit, aztán rájött, hogy baromság is lenne elvetetni. Azt hangoztatta, hogy majd valahogy lesz, mindig volt valahogy. Nagyon megnyugtató volt, komolyan. Megegyeztünk, hogy holnap estefelé eljön, és akkor meg fogunk mindent beszélni. Én még azt sem kérem, hogy vegye a nevére és azt sem, hogy például anyagilag támogasson minket. Minket. Ez elég furán hangzik. Aludnom kellene egy nagyot, hátha majd egy másik szemszögből is képes leszek látni a helyzetet. Még gyorsan felhívtam FaceTime-on Arit, és elmeséltem neki is ezt a pazar történetet. Szerinte ezt magammal kell megbeszélnem. Ha tényleg meg akarom tartani, akkor miért ne. Arra hivatkozott, hogy erős vagyok, van pénzem és minden körülmény adott ahhoz, hogy felneveljek egy gyereket. Ez így igaz, csak én nem így képzeltem el az életemet. Az a vacak gyógyszer is mire jó? Minek kellett találkozunk akkor? Miért pont Őt szeretem? Mit szeretek benne? Valahogy elaludtam, bár irtó nehéz volt.