A nagylányok nem sírnak

6. FEJEZET ♡

Minden egyes pillantását és érintését imádom. Meg sem kellett szólalnia, a szemeivel levetkőztetett, de aztán szerencsére fizikálisan is megtörtént a vetkőzés. Megint tökéletes volt minden. Vele egy komoly veszekedés is tökéletes lenne. Minden pazar. Imádom, ahogy rám néz. Feküdtünk, és olyan gyönyörű dolgokat mondott, hogy egyből padlót fogtam. Hogy lehet valaki ilyen tökéletes? Jól tudja, hogy mire vágyom, és azt is, hogy mit akarok hallani. Ehhez tehetség kell. Ebben is tehetséges. Itt már többről van szó, mint naivitásról. Nem vagyok naiv, sem elfogult. A valóság az, hogy minden porcikám imádja és kívánja őt. Nem akarom ezt kimondani, képes lenne elbízni magát, pedig már rég megvett kilóra.

Ott tartottam, hogy szeretkeztünk, és mivel nem voltam álmos, inkább éhes, piszkálódni kezdtem:

– Egy kis kaja így estére?

– Most ettél meg két kiló krumplit, ne idegesíts fel – röhögött.

– Mikor volt már az? – nyavalyogtam. – Éhes a gyereked.

– Az én gyerekem biztos, nem szar kaját akar enni.

– Akkor a szerelmed éhes... De nagyon – nyaggattam tovább.

– Azt elhiszem. Nekem már nincs kedvem sehova se menni.

– De amikor te vagy éhes hajnalban, akkor muszáj elmenni, ugye?

– Mert nem főzöl. Látod, ha főznél, nem kellene most téged elvinni.

– Szóval akkor elviszel? – kérdeztem, majd lenyomtam az arcára egy puszit. Felpattantam, és elindultam a szekrény felé.

– Dobj ide valamit – mosolygott. Szinte azonnal odadobtam valamit, de persze nem felelt meg neki a rögtönzött ruhadarab. Mintha nem lenne mindegy, hogy miben ül az autóban. A fürdőben álltam a tükör előtt, és megpróbáltam összeszedni magam. Annyira nem néztem ki rosszul, mint hittem.

– Na, mi lesz? – kérdezte az ajtóból. Türelmetlen volt, pedig igyekeztem.

Persze az Ő autójával kellett menni, mert nem volt hajlandó beülni az enyémbe. Az egész városrész kihalt volt.

– Te mit kérsz? – vigyorogtam.

– Á, semmit, viszont te úgy kérj, hogy félóra múlva nem jövünk vissza.

Kikértem három sajtburgert és két nagy krumplit. Csak remélni tudtam, hogy elég lesz. Már az autóban nekiálltam falatozni. Vissza sem mentem a szobába, a konyhában folytattam az evést. Elővettem a szekrényből a nagy üveg mogyorókrémet, amit hihetetlen gyorsasággal felbontottam, és elkezdtem belemártogatni a krumplit. Aztán elővettem egy kanalat, hogy megkenjem vele a burgert. Olyan arcot vágott, mintha szellemet látott volna, én pedig nem zavartattam magam, folytattam az evést.

Reggel hatkor arra keltem, hogy megint éhes vagyok. Most jön ez a korszak? Felöltöztem, és elmentem boltba. Fogalmam sem volt, hogy mit akarok enni, csak szimplán zabálni akartam valamit. Végül addig keringtem a boltban, míg vettem még egy nagy üveg mogyorókrémet, zöldségeket, kakaót és egy csomó csokit. A lényeg, hogy a dózis meglegyen. Beléptem az ajtón, és fejbe ütött a felismerés, miszerint rántottát akartam enni. A vicc, hogy évek óta még csak ránézni sem bírtam a rántottára, mert volt egy kellemetlen emlékem. Ez a terhesség valóban fura. Csináltam életem értelmének is, hátha végre elvesz feleségül. Miután végeztem a reggelivel, bementem a szalonba, hogy igazítsak a szempilláimon. Annyit hallottam, hogy kiabál, hogy:

– Meg akarsz mérgezni?

– Mit akarok? Nyugodtan megeheted, egyelőre én is életben vagyok – válaszoltam, miközben besiettem a konyhába.