Álmomban már láttalak

Tizenkettedik fejezet

Egy sötét, üres térben találtam magam. Egyre jobban kezdtem fázni. Úgy éreztem, el kell indulnom valamerre. Semmit sem láttam, mintha éjszaka lett volna. Hallottam ahogy Natasha beszél hozzám és azt is ahogy a többi bosszúálló egymás között társalognak.

Elindultam lassan előre. Már teljesen átfagytam. Nem tudtam, hogy hova fogok kilyukadni ezért volt bennem egy kis félelem. Hirtelen egy éles fény közelített meg, majd egy rozoga kisházban találtam magam.
A ház nappalijában egy fiatal férfi és egy fiatal nő ültek egy nagy kanapén. Egy idős házaspár lépett be a szobába a konyhából. Leültek a fiatalok mellé és beszélgetni kezdtek, de azt nem hallottam, hogy miről. A fiatal nő egy kisbabát tartott a kezében. A gyerek csendes volt, aludt az anyja karjaiban.

Az idős nő egy dobozt vett elő az asztal alól, majd kinyitotta. Egy barna plüssmackót vett ki belőle. Ekkor döbbentem rá, hogy a nő kezében tartott gyerek én vagyok és a jelenlévő emberek a szüleim, illetve nagyszüleim.
Felismertem a plüssmedvét. A mai napig az ágyamon hever. Sosem tudnék megválni tőle.
Édesanyám mindig mondogatta nekem kiskoromban, hogy ezt a medvét a nagymamámtól kaptam. Sosem ismertem a nagyszüleimet. Mire felnőttem annyira, hogy járni tudtam, sajnos már egyik sem élt.

Közelebb akartam menni hozzájuk. Hallani akartam amiről beszéltek, de valami nem hagyta. Egy erős nyomást kezdtem érezni, majd a helyszín és a családom egyre kezdtek távolodni tőlem. Ismét sötét lett. Legszívesebben elsírtam volna magam, de próbáltam erős maradni. Még mindig hallottam Natasha hangját. Megnyugtatott. Tudtam, hogy ameddig őt hallom addig nem érhet semmi baj.

Egy új helyszínen találtam magam. Az előző lakásunk előterében álltam. Láttam anyukámat apukámmal veszekedni. A kiskori énem szorosan anya mögött állt. Apa mellett bőröndök sorakoztak. Sosem fogom elfelejteni azt a napot amikor apám kilépett az életünkből. Felkapta a táskáit, majd kirontott az ajtón.

Hirtelen erős fájdalmat kezdtem érezni a fejem minden területén. Az emlékkép elhalványult. Homályosan láttam és szédülni kezdtem. Egyre halkabban hallottam Natasha hangját.
Ismét az üres fekete térben találtam magam. Lassan zuhantam a földre. Hasogatott a fejem. Natasha hangja majdnem teljesen eltűnt.
- Valami nem stimmel - hallottam Tony aggódó hangját - Nem hall minket. Banner azonnal kapcsold le! - kiáltott Brucera - Vedd le a fejéről!
Ezt követően minden külső hang megszűnt.

A sötétség színesen fényleni kezdett, akárcsak az univerzum. Úgy éreztem nincs gravitáció. Lebegtem a végtelenben. Különböző képek ugrottak be elém a múltamból.
Láttam, ahogy az óvodában játszok, ahogy megkapom az első bizonyítványomat, ahogy megismerem Dorcast, ahogy anyával együtt főzünk.
Távolinak éreztem ezeket az emlékeket. Egyre halványodtak. Úgy éreztem nem kapok levegőt. Ezt követően hirtelen lélegeztem fel, az emlékképek eltűntek, kifényesedett minden.
- Most jó lesz - hallottam Bruce hangját - Fogytassuk.
Abban a pillanatban, hogy ismerős hang csapta meg a fülem, lassan megnyugodtam.

Úgy éreztem minden végtagom elzsibbadt. Abbamaradt a fejfájásom. Hallottam Natashát, ahogy bíztatóan beszél hozzám. Tudtam, hogy minden rendben van. Már nem féltem. Tudtam, hogy jó kezekben vagyok.

Hirtelen a semmiből egy hatalmas űrhajó tűnt fel előttem, ami felém tartott. Sötét színű volt és rendesen kirázott tőle a hideg. Úgy éreztem, valami nem stimmel. Tudtam, hogy ez nem emlék. Ez valami más volt. Valami szörnyű.

A következő pillanatban az űrhajó fedélzetén találtam magam. Hirtelen megpillantottam egy különös alakot. Tudtam, hogy nem ember. Szürke bőrű, nagyon vékony és rémisztő alak volt. Miután elhaladt mellettem, közelebb sétáltam a hajó elejébe. Egy hatalmas széken egy hatalmas termetű valaki ült, persze nem láttam hogy nézett ki, mert háttal volt nekem.
Nem értettem mit mondd, de nagyon mély és hátborzongató hangszíne volt. Ijesztően lassan fordult meg a székével, ezt követően szembe kerültem vele. Hatalmas volt, arany színű páncélban, lila bőrszínnel. Ahogy a fény megvilágította az arcát ráeszméltem, hogy pont a szemembe néz. Lehetetlen. Ő nem láthat engem.

Felsikoltottam teljes erőmből. A bosszúállók tornyának asztalán tértem magamhoz. Homlokom csillogott a verejtéktől. Szaporán kapkodtam a levegőt. A körülöttem levők mind rémülten néztek rám. Steve felugrott a székéből, majd mellém rohant. Megfogta a kezem, majd Tony és Bruce felé fordult.
- Mégis mi a francot műveltetek vele? - kérdezte dühösen.

Halihó! Először is elnézést a rövid részért és a késői feltöltésért. Holnaptól igyekszem időben feltölteni a részeket. Remélem élvezitek a történetet és kíváncsian várjátok a folytatást.