Álmomban már láttalak

Tizenhatodik fejezet

Másnap a bosszúállók egy bevetésre indultak ahová nem mehettem és nem is akartam volna menni, ugyanis féltettem az életemet halandóként. Úgy döntöttem felfedezem a környéket, ugyanis hiába vagyok itt már egy jó ideje, még nem különösebben mozdultam ki otthonról. Tony azzal a feltétellel engedett el reggel, hogy nem keveredek sok ember közé és nem beszélek arról honnan származom.
Megértettem, hogy félt engem és őszintén én sem szerettem volna bajba keveredni.
Steve azt mondta hétvégén bevisz a városba, hogy körülnézhessek, így mostanra csak a közeli füves terület maradt amit bejárhattam.

Legalább már egy órája kint voltam, élveztem a napsütést amikor nagyon zavartan kezdtem érezni magam. Egy hatalmas sötét felhő takarta el a napot és valami szokatlan, zavaró érzés kerített hatalmába. Úgy éreztem mintha valaki figyelne. Mögöttem rengeteg fa helyezkedett el, lassan megfordultam, de nem láttam semmit. Mintha hallottam volna valami mocorgást a fák között, de betudtam valami állat hangjának.

Amint vissza fordultam előre, valaki mögém lépett és az arcom elé helyezett egy nedves zsebkendőt. Valószínűleg nem víztől volt nedves, ugyanis éreztem ahogyan lassan elvesztem az eszméletem.

Egy idegen helyen tértem magamhoz. Egy székben ültem, karjaim a szék karfáihoz voltak rögzítve egy-egy vastag, fekete szíjjal. Akárhogy is próbáltam, esélyem sem volt kiszabadulni. A szoba amiben elhelyeztek teljesen üres volt. Sehol sem volt egy lélek sem, majd lépteket kezdtem hallani az ajtóm előtt. Két férfi nyitott be hozzám. Nem értettem miről beszélnek, ugyanis németül kommunikáltak egymással. Féltem, de tudtam, hogy ha nem teszek semmi meggondolatlant, akkor nem eshet bajom.
Az egyik férfi odajött hozzám, majd leült mellém. Kinyitott egy kis fekete noteszt, majd rám emelte ijesztő, sötét tekintetét.

- Ki maga és hol vagyok? - kérdeztem remegő hanggal.
- Minél kevesebbet tudsz, annál jobb - mondta egy kicsit sem barátságos stílusban.
Félretette a könyvét, majd folytatta.
- Tudomásunkra jutott, hogy a bosszúállók egy korábban még sosem sikerült műveletet hajtottak végre. Azt rebesgetik, hogy áthoztak valakit egy másik univerzumból. Sikerült kideríteni, hogy te vagy az a valaki. Eddig azt hittük ez nem lehetséges, de mostmár biztosak vagyunk benne, hogy mindaz amit eddig lehetetlennek hittünk valóságos. A csapatunk szeretné kihasználni ezt a ritka alkalmat, de ne feledd, ha nem ellenkezel nem esik bajod - a férfi felállt mellőlem, majd kisétált a szobából.

Egy másik idegen férfi váltotta fel az előző látogatómat. Ennek még az előzőnél is visszataszítóbb arca volt. Úgy gondoltam ő a főnök ezen a helyen.
- Nincs sok időnk - jelentette ki szörnyen erős német akcentussal - Vigyék a műtőbe - utasította, majd egy csapat egyenruhás férfi rontott be az ajtón, eloldoztak, majd erősen megragadtak és átvittek a szomszéd szobába.
- Mint csinálnak? - estem pánikba - Engedjenek el! - kiabáltam - Segítség!
- Felesleges kiabálni - közölte a lehető leghiggadtabban a főnök.

Befektettek egy üvegből készült téglalap alakú szerkezetbe, ami leginkább egy átlátszó koporsóra emlékeztetett. A derekamnál, karjaimnál és lábaimnál fogva leszíjaztak, ezzel meggátolva a mozgást. Elképzelésem sem volt mit akarnak tenni velem, de életemben nem féltem még ennyire. Arra gondoltam, hogy a barátaim úgyis megmentenek, de volt egy érzésem, hogy ha keresnek is akkor fogalmuk sem lesz, hogy hol vagyok.

A szerkezetet amiben feküdtem feltöltötték langyos vízzel éppen annyira, hogy az orrom kilátszódjon és kapjak levegőt. Rám csukták a doboz tetejét ami szintén átlátszó volt. Észrevettem, hogy a szerkezet oldalánál kicsi tartályok sorakoztak amik egy számomra idegen, világoskék színű zselés folyadékot tartalmaztak. Nagyon rossz előérzetem volt és ki akartam szabadulni, de mozdulni sem tudtam.
- Ez most kellemetlen lesz, de a folyamat után erősebb lesz mint valaha - ecsetelte az unszimpatikus német férfi.

Hegyes, vastag, tűszerű karok tartottak felém a szerkezet minden egyes pontjából. Sikítani akartam, de a szám víz alatt volt és úgysem hallotta volna senki. Egy egész csapat gyűlt össze körülöttem akik irányították és figyelték a velem történő eseményeket. A tűk elértek hozzám, feltöltődtek a kék zselés folyadékkal, majd lassan a testem minden pontjába elkezdtek behatolni. A lábamba, a karomba, a törzsembe és a fejembe egyaránt legalább három ilyen tű került. Torkom szakadtából sikítottam a fájdalom és a félelem együtteseként. A víz elnyomta a sikolyokat. A tűk befecskendezték az összes folyadékot a testembe, majd lassan elhagyták a különböző testrészeimet.

Úgy éreztem elájulok, vagy inkább, hogy itt fog véget érni minden. Éreztem, ahogy az emlékeim leperegnek a szemem előtt. Minden elsötétült, viszont még hallottam a német férfi ledöbbent szavait.
- Vegyék ki onnan - utasította az embereit - töröljék az emlékeit és készítsenek fegyvert belőle!
Amint ezt meghallottam úgy éreztem, hogy visszatér az élet a testembe és megerősödtem. Kinyitottam a szemem, majd lelöktem a dobozom tetejét, hogy kijussak. Az összes szíj ami a szerkezethez rögzített, úgy szakadtak szét mint a papír. Úgy éreztem sokkal erősebb vagyok mint ez előtt és, hogy nincs akadály ami az utamba állhatna.

A támadóim felé fordultam, majd kinyújtottam a kezem. A harag vezérelt. Ahogy az emberek felé tartottam a tenyerem, a támadók úgy vágódtak hátra mintha hatalmas erővel lökték volna meg őket. Megrémültem saját magamtól. A tenyeremet kezdtem vizslatni, majd a mellettem levő asztal felé nyújtottam a karom. Az asztal hátrálni kezdett. Teljesen ledöbbentem.
- Sikerült - hüledezett a német férfi - Fogják el!
Gonoszul felfelé görbült a szám, majd az ellenségek felé nyújtottam a karom. Mindegyik hátracsapódott vagy méterekkel arrébb zuhant.
Láttam a német férfi arcán, hogy már nem olyan bátor. Éreztem a félelmét.
- Öljék meg! - utasította a maradék talpon lévő emberét, majd ő maga is fegyvert ragadt.