Vágytam Rád (+18)

Part 16

Kedves olvasóim!
A következő részt saját felelősséggel olvassátok el, illetve csak akkor, ha bírjátok a vér gondolatát! Aki még mindig olvas annak köszönöm, az újaknak, pedig Heló és remélem tetszik nektek!<3

Forró volt és égetett. Sebeimet fájóan mosta a víz. Vérem a lábaimon csordult végig mígnem a földre érkezve csöppent el és lett semmivé a víz alatt.

Két nap telt el mióta utóljára beszéltem vele. Szavait azóta is hallom, egyszerűen nem tudom kizárni.
,, Felejts el. "
Mégis hogyan felejthetné el bárki azt a személyt aki olykor még a mindene volt? Még akkor is, ha ez nem tűnt fel neki. A testem volt az egyetlen prioritás számára. De nekem ő..mindig is tetszett, hogy máshogy látja a világot. Tetszett, hogy erős hiába állította mindig azt, hogy nem az. Gyakran lebecsülte magát régen. Mikor még nem volt más csak ő és én. Mikor még azt hittem Luna már a múlté. Tudtam, hogy erős. Tudom, hogy az. Ezért is reménykedtem még ezek után is.

Reménykedtem, mert egyszer még úgy bíztam ebben a személyben, mint még soha senki másban és akárhányszor nehéz volt, tudtam, hogy visszajön. Nem hagy egyedül. Ezúttal viszont nem tudtam. Folyamatosan arra gondoltam, hogy ebben a pillanatban lehet épp Luna csókja melegíti ajkait. Kurva féltékenység, felemészt és szétmar belülről. Nem akartam mással látni. Pontosítva: Vele nem.

-El sem tudom hinni, hogy kimondtam ennyi idő után ismét. Kimondtam, hogy szeretem. - Motyogtam magam elé a gyér fényben, a szobámban ülve. Bármennyire is hihetetlen volt, szerettem. Szerettem minden részét. Még azokat a sebeket is a karján, melyek a nehéz, fájó múlt jelképei.

Neki a múlt fájt, nekem a jelen. Régen hülyeségnek tartottam azt, hogy valaki bántja magát, de mikor belegondoltam tudtam, hogy én is képes lennék rá. Sosem értettem miért nem elég, ha bent fáj? Miért kell fizikailag is fájjon? Bizonyítani akartam neki. Akartam, hogy tudja:olyan vagyok, mint ő. Eggyé akartam válni vele, de egy valami hiányzott. A sebek.

A gondolatmenetem ezen részénél már úgy folytak a könnyeim, mintha egy patak eredt volna meg a szemeimben. Levegőért kapkodva nyúltam a fiókom kilincséhez. Kotorásztam egy percig benne mire megtaláltam, amit kerestem. A borotva pengéjét a kezemben tartva vettem egy mély levegőt. Majd egy újabbat. Ezt csináltam egy ideig, amíg annyira meg nem nyugodtam, hogy már nem remegtem. - Remegő kézzel nem szabad szeletelni. - Emlékeztem vissza anyum szavaira, amit mindig akkor mondott, amikor együtt főztünk. Amikor még volt rám ideje. Egyedül éreztem magam. Annyira egyedül, mint még soha máskor. Nem volt egy barát, nem volt senki, akiben támaszra találtam volna. Mert egyszer még ő volt az. Felix.

1 Órával később

Ahogy az ágyon feküdve lehunytam a szemem, ismét lejátszódott előttem a pillanat, amikor a pengével mély vörös csíkokat rajzoltam a kezemre. Eleinte csak karcolással próbálkoztam, de nem fájt eléggé. Szerettem volna látni a véremet, amint a kezemen lefelé csordul. Csak folytattam, folytattam és folytattam. Az alkaromon lassan már nem volt hely, ekkor hagytam abba. Szinte éreztem azt a szúró, égető érzést, mikor erre gondoltam. Mikor a zuhany alatt álltam és sebeimet a forró víz mosta, összeszorított fogakkal tűrtem a kínt. Tűrtem, mert semmi nem fog úgy kínozni, mint amit ő mondott.

Karomat sebtapaszok tömege borította. Szemeimet lehunytam és nem is tudom mikor, de az álom magával ragadott egy olyan világba, ami csak a fejemben létezik. Ahol csak mi vagyunk. Ő és Én.