Vágytam Rád (+18)

Part 20

Kinyitottam a szemem és Ő feküdt mellettem. Olyan volt, mint egy édes álom. Mintha az egyik álomból a másikba csöppentem volna. Mélyen szívtam be az illatát. Azt kívántam bárcsak sose érne véget ez a pillanat. Nem tudom mióta aludtunk úgy, egymáson, de kint kezdett sötétedni. Szorosan bújtam oda hozzá, a bal karommal magamhoz öleltem, a lábamat pedig áttettem rajta.

Olyan gyönyörű...

Pár perccel később nem bírtam tovább várni arra, hogy magától felkeljen és fölé hajolva egy puszit adtam a homlokára. Látva, hogy semmi reakció, egy finom csókot nyomtam a szájára. Továbbra is semmi. Ekkor a nyakához hajolva kezdtem el lassan csókolgatni és felnézve láttam, hogy óvatos mosolyra húzza a száját.

-Te szemét! - nevettem el magam - Erre már felkelsz mi?

-Igazából kedves...már akkor ébren voltam mikor a homlokomat puszilgattad. - Mosolygott rám folyamatosan.

-Nem, hogy visszapusziltál volna. - Mondtam hitetlenkedve.

Felix hirtelen megragadta a derekam és magára rántva nézett a szemembe. Ujjait végigsimította a hajamon, féloldalas, huncut mosolyra húzta a száját majd a következőt súgta a fülembe.

-Talán csak túlságosan élveztem ahhoz, hogy félbeszakítsalak.

Hmm, jogos.

Pár perccel és jó pár csókkal később Felix hirtelen felült az ágyon majd lassan felállt. Az értetlen arcomat látva, magyarázni kezdett.

-Besötétedett - mutatott ki az ablakon- és anyud nemsoká itthon lesz, nem? Mennem kéne. Nem szeretném, hogy baj legyen, ha itt talál.

-Ugyan már, - nevettem fel - ennél nagyobb baj? - Utaltam a földön heverő ruháinkra.

-Hmm, ki is a szemét? - Húzta fel a szemöldökét.

-Egyértelműen te. - Mondtam magabiztosan.

-Igen? Biztos vagy benne, kedves? - Lassú léptekkel indult el felém.

-Teljes mértékben. - Ekkor már teljesen kihúztam magam és (mint gondoltam) azonnal felém hajolt mikor az ágy mellé ért. Újra megéreztem a már megszokott férfias illatát, a gyomrom pedig ismét kellemesen rándult görcsbe.

Mélyen néztem a felém tornyosuló Felix sötét szemeibe és abban a pillanatban megállt az idő. Persze ez a szünet csak az én elmémben létezett. Szótlanul ültem ott és hagytam, hogy teljesen hatalomba kerítsen. Bambulásomból az zökkentett ki, hogy mellém ült, az ágyra. Karját a derekam köré fonta, így fektetett vissza a hátamra. Fejét a mellkasamra helyezte és folyamatosan magához ölelve, aprókat szuszogott.

-Öhm.. - kezdtem bele halkan, mert nem tudtam, hogy jó ötlet-e erről most beszélni - Mi történt akkor este? - A hangom továbbra is halk volt és szavaimba beleremegtek ajkaim.

-Melyikre gondolsz? - Kérdezte dünnyögve.

-Mielőtt...a házunk előtt, tudod. - Próbáltam elkerülni a részleteket.

-Ahaam, hogy az az este. - Értette meg végre mire céloztam és óvatosan felemelkedve nézett a szemembe.

Egymással szemben ültünk az ágyamon. Fogalmam sem volt mit fog válaszolni. Azon gondolkodtam, lehet nem is kellett volna felhoznom, főleg nem most mikor már minden rendben van. De szerettem volna beszélni róla.
Egy kis idő után Felix végre mély levegőt vett és és belekezdett.

-Anyámnak már nem volt kedve ordítani velem, viszont elképesztő miket vágott a fejemhez úgy, mintha nem is a fia lennék. Úgy beszélt velem, mint egy kutyával. Mikor meguntam hallgatni becsaptam az ajtót és bezárkóztam a szobámba. Ekkor került a kezembe a penge. Igen...újra megtettem. Miközben azt csináltam magammal nem gondoltam semmi másra csak arra, hogy anyám minden szava igaz. Hogy egy féreg vagyok vagy legalábbis úgy viselkedem. Majd a nem is hányadik vágás után eszembe jutottál te. Ahogy megcsókollak, a hangod, a szemeid, a tested, mindened. Annyira akartalak, hogy ölni tudtam volna érted abban a pillanatban. Abbahagytam amit csináltam és hanyatt feküdve lehunytam a szemem. Ordítottak a gondolatok a fejemben. Anyám minden szava visszhangzott. Minden vele kapcsolatos gondolatot azzal hesegettem el, hogy ránk gondoltam. Nem magamra, nem rád, ránk. Akkor vettem észre, hogy hozzád menekülök. Hogy te vagy az otthon, nem a saját házam. A karjaidban akartam lenni, többé nem csak az ágyadban és benned.

-Akkor mi volt az a házunk előtt? - Mindaddig türelmesen hallgattam, de muszáj volt megkérdeznem. Mindent tudni akartam.

-Őszintén szólva azzal a szándékkal indultam el akkor, hogy mindent elmondjak, de mikor megláttalak...félni kezdtem. Úgy gondoltam szánalmasnak fogsz tartani, amiért nem bírok egyedül megbírkózni ezzel az egésszel. Mármint anyámmal. Emellett pedig kötve hittem, hogy haragszol rám, így inkább hallgattam. Viszont akkor már késő lett volna visszafordulni. Ha elmegyek az teljesen azt mutatta volna, hogy kerülni akarlak pedig a legkevésbé sem akartam, hogy úgy érezd nem akarok a közeledben lenni.  Így jutottam arra, hogy azt tegyem amit tettem, mert mindenképp szerettem volna valahogy kapcsolatba lépni veled.

-Na és Luna?

-Nem véletlenül nem beszélem róla neked. Tanácsot kértem tőle.

-Miféle tanácsot? - Néztem rá teljesen értetlen tekintettel.

-Hozzád. - Mondta ki végül, kis hezitálás után.

-Öhm...

-Tudom, tudom! - Tartotta fel a kezeit védekezőn.

-Hallgatlak. - Válaszoltam komoly tekintettel ami talán rémísztőbb volt, mint terveztem.

-Nemár, Rae! Ajj na. Ő is lányból van, gondoltam tud mondani valamit erre.

-Mire? - Vontam fel a szemöldököm.

-Arra, hogy mennyire elszúrtam. Hogy tehetetlen voltam, mert tudtam, hogy annyira aljas voltam veled, hogy nem lesz egyszerű dolgom. Mondjuk egyáltalán nem is vagy egy egyszerű lány. Írtó különleges vagy és jó értelemben. Aztán néha elmentünk kávézni vagy csak egyszerűen sétálni és átbeszélni ezt azt. Valóban, rengetegszer a szemembe mondta, hogy mekkora balfasz vagyok, de soha nem fog nálad többet jelenteni számomra. Tudom, hogy nehéz hinni nekem és...a lényeg, hogy bízhatsz bennem. - Továbbra is némán bámultam ezért folytatta.

-Be fogom bizonyítani, hogy bízhatsz bennem. Talán még nem is volt úgy igazán alkalmam erre, mert soha nem tudtam te mit is érzel valójában. Konkrétan még mindig nem tudom, de egy biztos, hogy szeretlek. Többé pedig ezt nem szúrom el. Ígérem - Szemei ismét ragyogtak, ahogy a szemembe nézett.

-Ne ígérd. - Válaszoltam nyugodtan. - Látni fogom, hogy változtál-e. Kétlem, hogy ennyi minden után ne vennék észre valamit, - mosolyodtam el - mint például azt, hogy most is könnyes a szemed.

Felix a következő pillanatban mellém bújt és arcát a vállamba temette. Nem szerette volna, hogy lássam, amint elérzékenyül. Kezét a hasamra fektette és lassan kezdte el simogatni.

-Lehet én voltam aki elől az esetek nagy részében elrejtetted az érzéseid, de kedves, - szólítottam úgy, ahogy ő szokott engem - már nem az vagyok. Tudod miért nem? Mert szeretlek. Mint mondtad, sokszor teljesen olyan volt, mintha csupán egymás teste lett volna az egyetlen érték számunkra. Megismerkedésünk óta megmagyarázhatatlanul kötődöm hozzád. Még mikor seggfej voltál akkor is reménykedtem benne, hogy fordul majd a kocka. Bár szerintem én soha nem voltam veled akkora szemétláda, mint te velem. De figyelj! Van erre is időnk, nemde? - Erre felemelte a fejét és az elérzékenyült tekintete mellett, huncut mosoly jelent meg az arcán.

-Te soha nem változol! - Nevette el magát halkan és óvatosan megbökte a vállam majd a mellkasamra feküdt és lassan szuszogott tovább.

Kellett egy kis idő mire válaszolni tudtam, mert teljesen a mosolya hatása alatt álltam.

-Így szeretsz, nem? - Kérdeztem végül halkan, egy puszit nyomva a homlokára.

Válaszul pedig mégjobban magához szorított és egyre jobban bújva hozzám, belecsókolt a nyakamba.

-Akár meg is mutathatom újra, mennyire. - Mondta és azonnal heves csókolózásba kezdtünk.

Mostantól alakuljon bárhogy...amikor a karomra nézek és meglátom a sebeimet Ő fog eszembe jutni. Lehet egyszer ez lesz róla az egyetlen szemmel látható emlékem, lehet egy idő múlva csak ez marad belőlünk.

~Sziasztok!~
Ezzel a résszel szerettem volna zárni ezt a történetet. Elképesztően sokat jelent, hogy olvassátok! Bármilyen építő jellegű kritikát szívesen fogadok, hogy az esetleges következő írásom sokak tetszését elnyerje.

A történet néhány részét saját tapasztalatok inspirálták.

Köszönöm, ha elolvastad! Remélem tetszett. Legyen szép napod / estéd! <3