A Vonzalmi Paletta

1. Az a bizonyos júliusi este

- Tíz perc múlva zárunk! - üvöltöttem el magam a pult mögül, mire néhány embertől csak mérges pillantásokat kaptam. 

A London külvárosában lévő bár szinte az egyik legkedveltebb volt a környéken, több törzsvendégünk is volt, a kedd esték azonban nem voltak annyira felkapottak, mint mondjuk hétvégéken. Természetesen ilyenkor is sokan voltak, de azért nem kellett megduplázni a személyzetet. 

Az óra már majdnem éjfélt mutatott, nekünk pedig előírás szerint akkor kellett zárnunk. Rajtam kívül már csak Josh volt bent, mint pultos, tekintve, hogy Rose az utolsó pillanatban jelentette be, hogy hamarabb el kell mennie. 

Az utcai lámpák fénye halványan bevilágított az ablakokon, ezzel egyfajta hangulatot adva az amúgy lámpionokkal díszített bárnak. A legtöbb vendég már összeszedte magát és elindult az ajtó felé, néhányan hogy végre hazamenjenek, mások igyekeztek találni egy közeli kocsmát, hogy folytassák az estéjüket. 

- Az ötös asztalnál nagyon jó a hangulat. - biccentett Josh az említett asztal irányába, ahol legalább hatan koccintottak egy-egy korsóval a kezükben. 

- Nem akarsz szólni nekik, hogy ideje lenne menniük? - vontam fel a szemöldökömet, miközben a tiszta poharakat törölgettem. Közben az egyik törzsvendégünk, egy idősebb úr, aki mindig csak egy bizonyos fajta italt kér, elköszönt, és még hallottam mögötte becsapódni az ajtót. 

- Te is tudod, hogy rám senki sem hallgat. - forgatta meg a szemeit. - Csak nyári munkára vagyok itt, és tisztában vagy azzal is, hogy csak azért vettek fel, mert apám ismeri a tulajt. 

- Rendben, rendben, majd én szólok nekik. - tettem le az eltörölgetett poharat és Josh fejének dobtam a rongyot. - De te fejezet be a poharakat. 

- Megegyeztünk. 

Kiléptem a pult mögül és az ötös asztal felé vettem az irányt. Fogalmam sem volt, hogy Josh miért nem merte megmondani az embereknek, hogy el kell hagyniuk a bár területét záráskor, de hamar eszembe jutott, hogy ő még csak néhány hete dolgozik itt. Amikor én kezdtek, akkor nekem sem volt sok kedvem összetűzésbe keveredni nálam háromszor nagyobb, részeg emberekkel, de egy néhány alkalmas önvédelmi tanfolyam sokat segített. 

- Ne haragudjatok - léptem a társasághoz, amelyből hárman rögtön felém fordultak. - A hely pár perc múlva bezár. 

Erre mindannyiuk figyelme rám irányult.

- Nem maradhatnánk még egy kicsit? - kérdezte az egyikük, aki talán a legtöbbet ihatta, tekintve, hogy alig állt a lábán. Szőke haja össze-vissza lógott az arcába, és a lehellete egyenesen bűzlőtt. 

- Sajnálom, a bár éjfélkor zár. - közöltem egy lépést hátrálva, de még mindig magabiztos hangon. 

A három nagyjából tőlem egyidős, vagy egy-két évvel iősebb srác és a négy már legalább harmincas éveiben járó férfi tudomásul vették a dolgokat és el is kezdték összeszedni a holmijaikat. Egészen a bejáratig kísértem őket, majd kulcsra zártam mögöttük az ajtót. Fáradtan dőltem neki a falnak, körülnézve a mostanra üres bárban. 

- Megvannak a poharak Leah! - kiáltott nekem Josh a pult mögül. 

- Köszönöm. A többit elintézem, hazamehetsz. - sóhajtottam fel.

Láttam, hogy Josh már majdnem visszakérdezett, hogy biztosan nem kell-e segítenie, de inkább csak összeszedte a gondolatait és elindult a hátsó kijárat felé. Hallottam kinyitódni és becsukódni az ajtót, majd amikor meggyőződtem, hogy biztosan elment, az egyik retro zenegéphez lépve bedobtam a ma kapott borravalóimat, majd benyomtam az egyik kedvenc számomat.