A Vonzalmi Paletta

8. Éjszakai incidens

A koncert, mint mindig, most is tökéletesen sikerült. Legalábbis én ezt hallottam. Ugyanis én szokásomhoz híven a backstage egy eldugott sarkában ültem, átnézve a friss képeket. Ha jól emlékeztem, akkor alig néhány nap múlva kellett átküldenem a szerintem eddig legjobban sikerülteket Mr. Blye-nak, hogy azokból még ő is válogasson, majd tudjanak posztolni a srácok néhányat. 

Ellie és Nora csatlakoztak hozzám, mindkettőjük kezében egy-egy pohár meleg kávé. Az egyik városról beszélgettek, ahová nemsokára megyünk, de nem igazán figyeltem rájuk. Csak néhány szó maradt meg, de jobban lekötöttek a képeim. 

Aznap együtt mentünk vissza a hotelbe, és legnagyobb meglepetésemre Mason még csak hozzám sem szólt. Nem mintha hiányoltam volna, de számítottam legalább egy szúrós pillantásra a kávés sztoriért. Ennek ellenére nem történt semmi. 

Legalább három órát forgolódhattam az ágyban. Nem tudtam aludni. Ritkán fordult elő ilyen, de sajnos nem tudtam vele mit kezdeni. A turnébusz délelőtt indul tovább nekem pedig össze kéne szednem magam, hogy elfogadható külsőt tudjak produkálni. 

Még tíz perc forgolódás után meguntam, hogy nem tudom kikapcsolni az agyamat, és úgy döntöttem, hogy szétnézek a hotelben. Arra számítottam, hogy a lenti bárban még találhatok valakit, aki kiszolgálna, de amint kinyitottam a szobaajtót, rájöttem, hogy annak az esélye is csekély, hogy eljutok a bárig. 

A folyosó végén, a lift mellett egy biztonsági őr állt, nehogy valaki arra a szinte juthasson, ahol a banda is el van szállásolva. A lépcsőház pedig egyenesen a lift mellett volt. 

Már majdnem visszacsuktam az ajtót, amikor rájöttem, hogy nem csak egy lépcsőház van. Amikor alig két napja megérkeztünk, a recepciós megemlítette, hogy tűz esetén egy másik lépcső is a rendelkezésünkre áll. Nekem pedig jelenleg pont arra volt szükségem. 

Óvatosan újra résnyire nyitottam az ajtót, ellenőrizve a biztonsági őr helyzetét. Még mindig ugyanott állt, hátát a falnak támasztva, maga elé bámulva, gondolom kifelé az ablakon. Halkan kiléptem a folyosóra, majd a lehető legészrevétlenebben lépkedtem lábujjhegyen egészen a lépcsőházig, amely a szint másik végén volt, szemben az utolsó balra nyíló szobával. Az ajtaja nehezebb volt, mint a szobaajtók, de sikerült belöknöm. Hátranyúlva elkaptam mielőtt visszacsapódhatott volna és óvatosan becsuktam. Vártam néhány pillanatot, hátha észrevettek, de mivel semmi sem történt, így gyorsan elindultam lefelé. 

A helyzet az, hogy ez a lépcső nem a földszintre visz, nem is a bárba egyenesen, igaz erre kevés is lett volna az esély, hanem a hátsó parkolóba. Csak ki kellett néznem az ajtóra szerelt üvegen, hogy tudjam, nem jó helyen vagyok és ha most kimegyek ide egy kis friss levegőt szívni, akkor valószínűleg nem fogok tudni visszajönni. A recepción keresztül biztosan nem. Az pedig szinte egyértelmű volt, hogy kívülről csak kulccsal nyitható az ajtó. 

Újabb ötletem támadt, méghozzá a friss levegő gondolata nem is olyan rossz. Viszont nem biztos, hogy a parkoló jó ötlet. A falra függesztett alaprajz szerint a lépcső egészen a tetőig visz. Akkor a tetőre megyek. 

A pizsamámra húzott pulóver elég meleg volt ahhoz, hogy ne fázzak, tekintve, hogy még éjszakára is fülledt időt mondtak. A lépcsőzés viszont ki fog egy kicsit fárasztani, így vigyáznom kell majd, nehogy megfázzak. 

Igazam is lett, a több mint tíz emelet messze sokkal jobban kifárasztott, mint amire számíthattam volna, de végre feljutottam. Magam előtt kitárva az ajtót belélegeztem a levegőt. Igen, ez kellett nekem. Ez ki fogja tisztítani az agyamat. 

Sikerült megtalálnom a helyet, ahova ki lehet támasztani az ajtót, így az nem csukódott be mögöttem. Legalább vissza tudok majd menni. 

Úgy tűnt nem én vagyok az egyetlen, akinek bármikor is az eszébe jutott feljönni ide. Valaki hozott fel egy padot, illetve két régi takaró is volt, nehogy felfázzanak. Mély levegőt véve leültem a padra és hátrahajtottam a fejem.