A Vonzalmi Paletta

18. A lehetőség

Néhány nappal később már csak alig-alig jutott eszembe az a borzalmas gondolat. El akartam felejteni, hogy bármi hasonló akár csak meg is fordult a fejemben, de nem volt olyan egyszerű, mint gondoltam. Még aznap este, amikor Miami egyik hotel medencéjében Mason és én mással sem foglalkoztunk, csak egymással, szinte minden egyes pillanatban az járt az eszemben, hogy ha nagyon akarnám, akkor meg tudnám azt valósítani, és ezzel megnyerni ezt az egész nevetséges játékot, amit játszottunk. Minden egyes mozdulattal, amikor közelebb húzott magához, vagy amikor egy-egy csókot hagyott a nyakamon, úgy éreztem, mintha ezt ő is tudná, sőt, akarná, hogy megtegyem. 

Azóta viszont igyekszem elfelejteni akár csak a gondolatot is. Sok mindenre képes voltam egy-egy győzelemért, de erre nem. Azt már azt jelentette volna, hogy végérvényesen is rossz ember lettem. 

Valahol Sydney belvárosában jártunk az egyik koncert előtti napon, így nem kellett sehova sem sietnünk. Ellie és Nora voltak velem, tekintve, hogy a bandának valami interjúja volt az egyik helyi újságíróval, minket pedig nem köteleztek arra, hogy ott maradjunk. Így kötöttünk ki az egyik szórakozóhelyen, valahol a hoteltől számítva a város másik végén. 

A zene rettenetesen hangos volt és mindenhol izzadt emberek táncoltak, vagy legalábbis próbáltak. Először azt hittem, hogy jó ötlet egy szórakozóhelyre menni, de hamar kiderült, hogy nem. Egyszerűen alig lehetett levegőt kapni, és még a harmadik pohár alkohol után is úgy éreztem, hogy nem vagyok eléggé feloldódva. Tudtam, hogy nem ihatok sokat, tekintve, hogy voltak titkaim, amiket nem akartam kifecsegni. 

Nora éppen visszaért még három pohár valamivel a pulttól, majd mindegyikünk elé lerakott egyet-egyet. 

Ellie már itta is, nekem azonban volt annyi eszem, hogy beleszagoljak és így hányingerem legyen. Nem akartam elszakadni a lányoktól, tudva, hogy akkor elég kevés esélyem lenne visszatalálni hozzájuk, így mindkettőjüket magammal rángattam a kijárat felé, hogy legalább egy kis friss levegőt érezzek. 

Szerencsére nem elleneztek, mintha már nekik is kedvük lett volna szabadulni a bűzből, ami bentről áradt. Hamar kiverekedtünk magunkat a helyről, majd az utcán állva igyekeztünk taxit szerezni, ami esetleg visszavinne minket a hotelbe. 

Valamikor akkor kezdhetett beütni az utolsó pia, amikor megállt előttünk a taxi, így csak aprókat lépkedve tudtam megközelíteni. A szerencsétlenségemen az sem segített, hogy sikerült bevernem a fejem, miközben beültem, és szinte abban a pillanatban elaludtam, ahogyan hátradöntöttem a fejem az ülésen. Még éreztem, ahogyan Ellie és Nora beülnek mellém, de többre nem emlékeztem. 

Amikor legközelebb felébredtem, már reggel volt, és legnagyobb meglepetésemre a saját szobámban találtam magam. Mármint persze, ez nagyon jó dolog volt, csak sehogyan sem tudtam arra emlékezni, hogy hogyan kerültem oda. 

A fejem zsongott, mintha rendesen fejbevertek volna, ami amiatt, hogy bevertem a fejem a taxiba, valamennyire igaz is volt, de az alkohol hatása is közrejátszott. Kissé felemelkedtem az ágyamban, majd amikor újra résnyire nyitottam a szemeimet megláttam a mellettem ülő alakot, aki egy pohár vizet és két fejfájáscsillapítót nyújtott felém. 

Egy szó nélkül elfogadtam, majd gyorsan be is vettem. Kell majd neki egy kis idő, amíg elkezd hatni, de legalább nem egész nap leszek másnapos. 

- Hogyan jutottál be a szobámba? - kérdeztem Masont, aki még mindig az ágyam szélén ült és feltehetően a kócos hajamat vizsgálta. - Jobb kérdésem van. Én hogyan jutottam el idáig?

- Mennyire emlékszel a tegnap estéből? - kérdezte halkan. 

- Elmentünk szórakozni a lányokkal. Ittunk egy kicsit, majd rosszul lettem, így eljöttünk. Aztán a taxiban bealudtam és most keltem fel. - foglaltam össze. - Ugye nem mondtam semmi hülyeséget? Nem szoktam berúgni, de néha már egy kicsi is elég, hogy össze-vissza beszéljek...

Megrázta a fejét.

- Dehogy is, semmit sem mondtál.

- Akkor? Mit csináltam? 

Lehunyta a szemeit, mintha próbálna visszaemlékezni az estére, vagy akkorra, amikor megjöttem. 

- Gondolom valamennyire ébren lehettél, csak nem emlékszel rá, ugyanis Ellie és Nora nem voltak veled, amikor megtaláltalak. Pontosabban kopogtál az ajtómón és szinte beestél amikor kinyitottam. Valamit mormoltál, majd gondolom újra elaludtál. A táskádban volt kulcs a szobádhoz, így ide hoztalak, még mielőtt bárki megláthatott volna minket. 

Szóval így kerültem ide. Végülis, elképzelhető.

- És te végig itt maradtál? - gombóc volt a torkomban, és nem tudtam eldönteni, hogy melyik lehetséges válaszának örülnék jobban. 

Csak bólintott, de egy szó sem hagyta el a száját, mintha ő sem tudná, hogy melyik a jó válasz. Még nem láttam ilyennek, de mintha valami változott volna benne. A viselkedésében. Csak remélni tudtam, hogy nem azért, mert valamit mégis elmondtam neki előző este, csak nem meri megmondani nekem. 

- Köszönöm. - engedtem meg egy apró mosolyt felé, majd az órámra pillantottam. Késésben voltunk. Mindketten. 

Egy szempillantás alatt pattantam fel az ágyból, nem is törődve azzal, hogy csak fehérnemű volt rajtam. Gondolom Mason vette le a ruhámat, de abban a pillanatban nem tudott érdekelni, elvégre látott már kevesebben is, és legalább ez engedett következtetni annyira, hogy nem rángattam őt az ágyba részegen. 

Alig tíz perc múlva már elfogadhatóan néztem ki, persze leszámítva a fáradt arcomat, de az én hibám volt, úgyhogy most el kellett viselnem a következményeket. Szerencsére még volt egy csapat, akikhez be tudtunk ülni, hogy elvigyenek minket a koncerthelyszínre, de így is fél órát késtünk. 

Mason egyenesen a színpadhoz sietett, és ha vissza is nézett rám, én már nem láttam, tekintve, hogy elindultam az ellentétes irányba. Már majdnem elértem a backstage azon részét, ahol általában szoktam tölteni az időt, amikor megcsörrent a telefonom. 

- Igen? - szóltam bele, majd félrehúzódtam és belöktem a legelső ajtót, amit találtam. 

- Leah, azt hittem téged már el sem lehet érni... - hallottam meg a vonal végén Naomi hangját. - Milyen a turné? Tetszik? 

- Igen, nagyon élvezem. - válaszoltam kedvesen. Naomi volt, aki beajánlott fotósnak, hiszem ő nem tudott jönni. - Mégegyszer köszönöm, hogy nekem szóltál róla. Tényleg köszönöm.

- Ugyan, semmiség. Illetve én is köszönöm a másik fotózást. Nagyon jól sikerült.

- Ennek örülök. 

- Láttam a képeidet a neten. - terelte tovább a témát, én pedig leültem az egyik székre, amit találtam. - Igazán lenyűgözőek lettek. 

- Köszönöm. 

- Azért hívtalak, mert lenne egy ajánlatom. - egy kicsit komolyabb lett a hangja, ebből tudtam, hogy végetért a bájcsevegés és most jön az igazi ok, amiért hívott. - Lesz egy kiállítás novemberben. A csoportunkból több képet is ki akarnak állítani. Fotót és festményt is. Van még néhány hely, és gondoltam, hogyha szeretnéd, akkor elintézhetek neked egy találkozót a szervezőkkel, hogy megnézzék a te műveidet és adjanak neked is egy esélyt. 

Meg sem tudtam szólalni. Egy kiállítás? Méghozzá ahol az én festményeim is szerepelhetnének?

- Leah? Itt vagy? - Naomi még mindig a válaszomra várt. 

- Igen, érdekelne. - nyögtem ki. - Még szép. Köszönöm. Nagyon, nagyon köszönöm. 

-Rendben, akkor intézek neked egy találkozót.  

Újra és újra megköszöntem, majd amikor leraktuk a telefont, még akkor sem tudtam elhinni ami történt. Nem érdekelt, hogy dolgom lenne, én csak bámultam magam elé, remélve, hogy nem csak álmodtam, és tényleg megtörtént minden. Elképzeltem, hogy ez mit is jelenthet számomra, és hogy talán valakinek annyira meg fognak tetszeni a képeim, hogy akár meg is veszi őket. 

Az egyetlen probléma csak akkor következett, amikor megláttam, hogy mikorra sikerült Naominak találkozót intéznie. Október közepére, az utolsó koncert napjára, amelyen így nem fogok tudni segítkezni. Sem az előtte való napokban. Így az az idő, amit egy bizonyos fekete hajú bandataggal tölthetek is lecsökkent, és még én sem tudtam megérteni, hogy ez miért szomorított el.