A Vonzalmi Paletta

22. Amire megéri várni

A helyszín már megtelt a rajongókkal, a színpad elől a biztonsági őröknek szinte percenként kellett kikísérniük egy-egy embert, aki túlságosan bepörgött az adrenalintól. Mr Blye, a banda menedzsere által néhány perccel ezelőtt a kezembe nyomott VIP jeggyel igyekeztem a megadott irányba, nem tudva, hogy pontosan mire is számítsak. Eddig nem voltam így a koncertjükön, mindig csak a backstage-ből hallottam mindent.

Az elit részlegen még senki sem tartózkodott, így miután elfoglaltam a helyem gyorsan elővettem a fényképezőgépem, ami szokás szerint a nyakamban lógótt és elkezdtem átnézni az előző nap készített képeimet.

Szinte mindegyiken a srácok voltak, hol egy-egy látványosság előtt, amikor a várost jártuk, hol próbán, vagy éppen a sminkesek kezei alatt. Az egyik, amin megakadt a tekintetem éppen a tengerparton készült, a távolban látszó naplementével. Egészen jól sikerült, annak ellére, hogy egyáltalán nem számítok profi fotósnak.

Tovább tekertem a képek között, miközben egyre több ember érkezett, néhányan már most olyan állapotban, hogy egyenesen féltem a reakciójuktól, amikor meglátják majd a bandát élőben.

Az utolsó előtti kép pont a koncert előtt készült, még mielőtt száműzve lettem a backstage-ből a nézőtérre. Mason és Lucas volt rajta, ahogyan éppen a ping-pong asztalon ülnek, Lucas a kezében egy gitárral, és azt hiszem próbáltak. Ami azonban érdekes volt, méghozzá meglehetősen ritka is, hogy Mason nem viselte a már szinte fejéhez nőtt fekete kalapját, amelyet még néha akkor is hordott, amikor a tengerbe ment úszni.

A fekete kalap mellé volt letéve, a ping-pong asztal szélére, de ami különösen megfogta a tekintetem, az a kalap belsejébe tűzőtt apró valami volt. Először arra gondoltam, hogy még a címke lehet, de ezt hamar elvetettem, főleg amikor ránagyítva egy apró képet láttam. Mégjobban ránagyítottam, de a kamerám felbontása miatt így sem sokat tudtam kivenni, de az Eiffel tornyot felismertem, előtte pedig egy sötétkék pacát, amit nem tudtam beazonosítani.

Visszakicsinyítettem a képet eredeti méretébe, majd szemügyre vettem az utolsót amit csináltam, közvetlenül mielőtt a nézőtérre értem volna. A rajongók közben már feltöltötték a helyszínt, majd amikor a lámpák végleg lekapcsolódtak és a led-es kivetítőkön megjelent az intró első képe olyan sikítások törtek ki, hogy a saját gondolataimat alig hallottam.

A fényképezőgépet eltettem, miközben a gondolataim még mindig a Mason kalapjában lévő képen forogtak. Az Eiffel torony, az a kék folt. Párizsban másfél héttel ezelőtt voltunk, és én nem emlékeztem olyan képre.

A koncert végre elkezdődött, a fények a színpad közepére irányultak, és megszólalt az első dallam is, amely még a sikításoknál is hangosabb volt, nekem pedig bevillant, hogy mi az a kis kép Mason kalapjában.

Azóta a bizonyos párizsi este óta szinte alig beszéltünk. Valamiért úgy éreztem, mintha mindketten kerülni próbáltuk volna a másikat, de amint felismertem a képet, rájöttem, hogy ez egyáltalán nem így volt. Csak én próbáltam kerülni őt, mert tudtam, hogy mi is lenne a a következménye annak, hogyha esetleg közel engedném magamhoz. 

Ezen a koncerten kívül már csak négy maradt, amelyen részt tudtam venni és amelyek előtt tudtam fényképezni. A banda menedzserével már megbeszéltem, hogy még a Frankfurtban szervezett koncert előtt vissza kell mennem Londonba, és igazából nem volt nagy probléma. Talán még egy kicsit örülhetett is, azok után, hogy a képek amelyeken Mason és én szerepeltünk, lassan másfél hete uralták a közösségi médiát. Szerencsére senki sem tudta pontosan, hogy ki vagyok, illetve, hogy milyen is a kapcsolatunk, így biztosan nem tudtak mondani. Minden csak pletyka volt. 

A koncert, mint mindig, most is remekül sikerült, és annak ellenére, hogy a következő csak hat nap múlva volt esedékes, mi rögtön a reptérre indultunk, így a srácoknak lett néhány szabadnapja Rómában még mielőtt folytatódott volna a kavalkád. 

Mostanra már visszatértünk ahhoz a rendhez, hogy Ellie és Nora is velem osztoznak egy hotelszobán, valamint, hogy nem a banda által használt turnébuszokban utazunk, hanem a külön a személyzetnek fenntartott autókban. Egy kicsit sem lepődtem meg, amikor szinte áhítattal néztem azt a bizonyos második turnébuszt kifordulni a parkolóból, tudva, hogy mik is történhetnének bent. 

"Beszélnünk kell"

Az üzenet valamikor a repülőút közben villant fel a telefonomon, de csak ignoráltam. Teljesen mindegy volt, hogy mit válaszolok, úgyis talán majd valamilyen utat, hogy beszéljünk. Annak ellenére is, hogy az agyam azt súgta, hogy nem lenne szabad, mert csak bonyolítaná a dolgokat.  

A már teljesen megszokott helyünkön, a tetőn találkoztunk alig pár órával később, ezúttal Róma látképével magunk előtt. Már annyi várost láttam az elmúlt néhány hónapban ilyen szemszögből, hogy kezdett az egész turné csak éjszakai látképekké mosódni. 

- Még hány napot maradsz?

Észre sem vettem, hogy mögém ért. Bár mikor volt az, hogy észleltem a jöttét?

- Tizenhárom. - válaszoltam gondolkodás nélkül. 

Magamban már másfél hete visszaszámoltam, de ezt neki nem kellett tudnia. 

Közelebb lépett, így mellkasa már egészen a hátamnak nyomódott. Legalább fél fejjel magasabb volt nálam, még úgy is, hogy emelt sarkú cipőt viseltem. Éreztem a lélegzetvételét, hallottam, ahogy beszívja, majd kifújja a levegőt néhányszor mielőtt újra megszólalt. 

- Miért is kell hamarabb hazamenned? 

- Dolgom van. - válaszoltam halkan. Valamiért még mindig úgy éreztem, hogy nem számítana, hogyha az igazságot mondanám. - Családi ügy.

Csak bólintott, mint aki megértette. 

Pár perc csend következett. Kissé talán kínos csend, de nem annyira, mint régen. 

- Holnap még nem lesz próbánk. - Mason hangja olyan volt, mint általában, mégis ás érzéseket keltett bennem. Azóta az út óta, amikor csak beszélgettünk a turnébuszban, már szinte nem is tudtam úgy nézni rá, mint előtte. - Ami azt jelenti, hogy nekem sem kell jönnöd fényképezni. 

Kissé elfordítottam, majd felemeltem a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni. A kávészínű szempár ami fogadott, szinte megremegtette a lábaimat. 

- Terveztél elmenni megnézni valamit a városban?

- Van egy kiállítás néhány utcányira. Gondoltam benéznék. A nagynéném szerzett két jegyet és már régóta szeretett volna egy közös programot, ráadásul pont itt van. 

Csak a fele volt hazugság, de így nem éreztem magam annyira rosszul. Mindaz, amiket éreztem már lassan három hete, elfogadhatatlannak számítottak. Mason és én, mi nem voltunk egy pár, és nem is lehettünk. Szinte semmiben sem egyezett az ízlésünk, teljesen más volt a személyiségünk, ráadásul az egész csak egy béna játék volt, amelyet a végén egyikünk sem fog megnyerni. Pontosabban úgy tűnt, hogy én fogom, de már nem tűnt olyan jó dolognak. 

- Leah...

A nevem alig hallhatóan hagyta el ajkait, nekem pedig a vérem is megfagyott. Egyik kezével a derekamat karolta át, miközben a másikkal a hátamat simogatta. Már szinte teljesen felé fordultam és egy elég kényelmetlen szögben kellett tartanom a fejem, hogy ne szakítsam meg a szemkontaktust. 

Amikor megcsókolt már alig bírtam állni. A lábaim bármelyik pillanatban megadhatták volna magukat, de ő még mindig tartott, és olyan közel húzott magához, hogy semmennyi levegő sem maradt köztünk. 

- Holnap este gyere le a hotel éttermébe. - suttogta, miután elszakakadtunk egymástól. - Ígérd meg, hogy lejössz!

- Ígérem. - válaszoltam halkan, még mindig az arcát kémlelve. 

Na igen, az ígéretekkel egy gond van. Amint ki lettek mondva, rögtön csábítóbb megszegni őket.