Prológus-1.

670 50 0
                                    

Flicker-Enhypen

Talán nem kellett volna felkelnie a padlóról. Talán ott kellett volna maradnia a saját vérében, mint hogy most a talpán állna. Jobban tetszett volna neki, ha teste végre feladja a harcot, amivel már jó egy pár éve küzd, de nem tette. Lábain sajogva és remegve állt. Nem tudta honnan van neki ennyi ereje. A sötét tekintetű magas férfi, aki előtte állt, csak gúnyosan megrázta a fejét. Tényleg nem kellett volna felállnom. Az ostor, ami naponta többször is felszántotta hátán a bőrt, most újra rácsapott. Egy szót nem szólt. Szemeit és ajkát erősen zárta össze, hogy benn tartsa fájdalmát. Ő maga sem tudta, hogy miért teszi ezt. Nem tetszett neki, ha látják az érzelmeit. Persze azzal se volt teljesen tisztába, hogy mik az érzelmek és hogy azok mire is valók. Mégis uralta a saját érzéseit és elfojtotta őket. Félt saját magától. Hiszen ő azért lett bezárva ide még kicsi korától fogva, mert veszélyes, nem való a többi ember közé. De mi van bennem, amitől veszélyes vagyok? Ez a kérdés mindennap fellebbent a szemei előtt, választ, viszont soha nem kapott rá. Semmivel sem volt tisztába. Cella társaitól hallott pár dolgot, de őket se értette rendesen. A kinti élet sokkal másabbnak látszott. El se tudta képzelni, hogy az milyen lehet. Kicsi gyerekkora óta itt élt benn, ahol mindennap csak bántották. A kinti világ nem hangzott ilyen szörnyűnek. És én, mindennél jobban oda vágytam.
-Ma nem kapsz vacsorát-mondta neki a magas férfi, majd el is hagyta a cella ajtót. Nem nézett fel, egy pillanatra sem. Csak hangos levegővételei hallatszódtak a sűrű rácsok mögül. Az ő cellája egészen más anyagból állt, mint a többi cellatársáé. Az övé vasból volt, míg a többieké olyan, amit nem lehet megolvasztani. Ebben is más volt. Neki nem kellett ilyen, csak mindenki másnak. Nem akarta és nem is látta értelmét annak, hogy rákérdezzen erre a társaira. Amióta itt vagyok, egyszer sem szólaltam meg. Beszéde ez által is gyenge volt. Nem volt pösze, inkább csak dadogott és lassabban formálta ajka a szavakat. Társai sem akartak vele beszédbe elegyedni. Ő úgy látta, mintha félnének tőle. Teste hihetetlen módon erős volt és izmoktól duzzadt. Pedig nem tudott sokszor enni és nem is csinált sok fizikailag megterhelő dolgot. Erős testalkata mellé, még magas is volt. Hosszabb haja, szinte mindig eltakarta nagy, kerek barna szemeit, vagy férfias arcéleit. Persze ő, abba se volt teljesen tisztába, hogy hogy nézhet ki. Nem láthatta magát, de nem is tartotta fontosnak. Fülét megütötte egy számára érdekesnek tűnő beszélgetés, mely a mellette lévő cellából jött. Két, nála sok évvel idősebb férfi ült a hideg padlón. Látszólag boldogok voltak, hiszen mosolyogtak. Legalábbis ő, ezt így látta.
-Igazán szép nő volt. Ő volt életem szerelme, tudod?-kérdezte a mellette ülőtől, a szőke hajú férfi.
-Elhiszem Donghae. Nekem nem adatott az élet szerelmet-mondta a sötéthajú egy bánatos mosollyal. Bánatos mosoly...jegyezte meg magában ezt az új érzelmi kimutatást. Mindig szeretett új dolgokat látni és azokat megjegyezni magában. Minden új dolgot megjegyzett, így egyre okosabbnak érezte magát. Persze amit tudtam, az semmiség volt.
-41 évesen, biztos hogy volt részed a szerelembe-mondta a szőke hajú a másik vállára csapva.
-Volt. De egyik sem az igazi-mondta legyintve egyet.
-Minjoon...-kezdett el beszélni a világosabb hajú, ám sötétebb leintette.
-Nem létezik a szerelem. Számomra nincs olyan-mondta komoly tekintettel. A komoly tekintet volt az Ő álarca. Ezzel fedte el az érzéseit és ezt, most Minjoon is felhasználta. Tetszett neki, úgy érezte, hogy tőle is tanultak.
-Akkor, én szerencsés lehetek, amiért én még megtalálhattam-mondta Donghae egy apró mosollyal.
-És mi lett vége?-csattant fel hirtelen a barna hajú. Szemei, szinte szikrát szórtak a mellette levőre, de a szőke, még akkor is nyugodt maradt.
-Elhagyott, mert lopni kezdtél, hogy ételt adj a családodnak! Elhagyott Donghae! Érted? Azért, mert nem tisztességes módon akartad eltartani a családod-harsogta idegesen Minjoon. A hangoskodásra egy őr jött közel a cellájukhoz. A legtöbben a cellákban a legmesszebb préselték be magukat, de Ő, egy centit nem mozdult. Túl büszke volt ahhoz, hogy lássák őt félni.
-Meg nem mondtam, hogy itt nincs kiabálás?-mondta a magas férfi és már elő is vette az ostort, hogy ráüthessen a barna hajúra. Ám, mikor az ostor vége éppen Minjoon húsába vájta volna magát, a szőke hajú ellökte onnét, így ő kapott a hátára. Feljajdult és háta ívbe feszült az égető érzés miatt. A sötét hajú nem értette, hogy ezt miért is tette a cellatársa. Lepetten nézett az barátjára, aki egy biztató mosolyt küldött felé.
-Hát rendben. Ha te akarsz kapni, akkor kapsz is-mondta vállat rántva az őr és tovább bántalmazta az idősebb férfit. Fejébe kavarogtak a gondolatok. Vajon Donghae miért mentette ki a cella társát? Nem értette, hogy mit miért tettek. Ahogy azt sem, hogy a barna hajúnak miért könnyezett be a szeme. Próbálta megfejteni, hogy mit érezhet most Minjoon. Szomorú? De hát miért? Örülnie kéne, hogy nem ő kapja a hátára az ostor csapásokat, hanem valaki más. Fejébe túl sok a volt a kérdés, én viszont még mindig nem kérdeztem semmit.
-Egy hangot nem akarok többet hallani!-mondta idegesen a nagy darab férfi, majd egy utolsó rúgás után, ott hagyta a gyötrődő testet. A sötét hajú rögtön felsegítette a társát.
-Miért?-kérdezte meg Minjoon —Jungkook helyett is—ami már egy ideje a fejében keringett.
-Ha már nekem jutott szerelem, akkor neked ne jusson több fájdalom-válaszolta mosolyogva a szőke hajú. Döbbenten figyelte a két férfit. A barna hajú szemébe különös fény csillogott. Nem tudta, hogy milyen érzelem az, amit ő most kimutat feléjük. De azt tudta, hogy a Donghae boldog volt, mert az ajka felfelé görbült.
-Köszönöm barátom-mondta Minjoon, majd szépen leültette az idősebbet a földre, hogy elgyengült testét megpihentesse.
-Nem fogok többet felkelni-mondta a szőke, mire a szemei kikerekedtek Minjoon-nak.
-Nem hagyhatsz itt-mondta megrázva a fejét.
-Már 64 évesen, azt hiszem eljött az időm. Kérlek Minjoon...mindig találd meg, azt, hogy mivel lehetsz boldog. Ígérd meg nekem!-mondta egyre halkabban a szőke hajú, majd gyengén kinyújtotta felé a kezét.
-Megígérem-mondta könnyes szemekkel és kezet rázott a barátjával. Egy utolsó mosoly után, Donghae lehunyta a szemeit. Egy pár másodperc után, pedig keze elernyedett Minjoon kezében. Halkan siratta a barátját a 41 éves férfi. Jungkook arca továbbra is rezzenéstelen maradt, de a lelke csendesen sírdogált. Szomorú volt amiatt, hogy a sötét hajú egyedül maradt és amiatt is, hogy itt kellett neki meghalnia. Mi lesz, ha majd ő is élete végéig itt marad? Donghae legalább tudta, hogy milyen az élet ott kint. Megtapasztalta a szerelmet, ami neki, az egyik legfurcsább és legrejtélyesebb dolognak számított. Sokat hallotta ezt a szót, de soha nem tudta megérteni. És ekkor, eszébe jutott, amit a szőke hajú mondott. Azt mondta, úgy élje az életet hogy abba boldog legyen. Márpedig ő itt, soha nem lesz boldog. Kifogok szökni innen. Elhatározta. Eddig sose volt elég mersze, hogy megpróbáljon megszökni, de most olyan elszánt volt, mint még soha. Jeon Jungkook, végre boldog életet fog élni odakint és ebbe, senki se akadályozhatja meg.

Különlegesen veszélyesWhere stories live. Discover now