𝖘𝖘𝖘 ▎𝐒𝐙𝐄𝐍𝐀 𝐄𝐒 𝐒𝐙𝐀𝐋𝐌𝐀
▬▬▬▬▬ 𓂅 Ꮺ࣭۪ ♡゙˖ʚ ɞ 𓏲˖ 𑁍 Az életben nem minden úgy történik, ahogy mi arra felkészülünk, de csak az számít hogyan reagálunk a váratlan eseményekre. Legyen az egy süllyedő hajó, egy önálló országként működő ti...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
― Jó reggelt! ― A rekedtes karcossággal sűrített hangot a fejemet szédülésig szétfeszítő fájdalom miatt kezdetben fel sem ismertem.
― Jobbat. Légy akárki is ― morogtam a ropogós fehér huzat ölelésébe csomagolt tollpárnába nyomva fejemet. Émelyítő fáradtság zsibbasztotta végtagjaimat, így továbbra is hason fekve, még ellustult pilláimat sem mozdítva reméltem, hogy nem egy sorozatgyilkos áll az ágyam felett. Ha ez egyáltalán az én ágyam.
― Voltam mindened tegnap éjjel, válassz egyet.
― Ó, Dahlia már megint mibe keverted magad? ― nyöszörögtem szemeimet dörzsölve. Tohonyán tornásztam fel magam, hogy párat pislantva térjek magamhoz, megnézni magamnak a fiút. ― Hm, Antonio ― mosolyodtam el a bajszos úriember láttán, aki egy kigombolt égszínkék inghez párosított úszónadrágban figyelt. ― Nagyon sajnálom, hogy nem emlékszem az éjszaka eseményeire. Higgy nekem, ez semmit sem vesz el a férfiasságod értékéből, sőt, biztosan kifinomult, ugyanakkor lehengerlő szerető vagy.
Tompán kimért mozdulatokkal másztam ki az ágyból, majd meztelen testem köré tekert takaróval sétáltam hozzá, hogy egy puszit nyomva selymes orcájára vonuljak a fürdőszobába. Közeledésemre elmosolyodott, ujjainkat összefonva marasztalt, majd íriszeivel mekereste az enyémet, hogy figyelmemet fogyatkozatlan birtokolja.
― Te vagy a legédesebb hölgy, akit valaha mellém sodort a sors hulláma, de én nem vagyok horgász. És tegnap este sem volt kapás.
― Ez mégis mit jelentsen?
― Tüneményes teremtés vagy, Dahlia, ezért is fáj annyira, hogy össze kell törnöm azt a gyémánt fényű szívedet.
― Antonio, ha arra készülsz, hogy közöld velem, nincs Mikulás, csak szólok, tisztában vagyok azzal, hogy nem ugrálnak le holdkóros gombóckák a kéményben.
― Látod, pontosan erről beszélek ― döntötte homlokát az enyémnek. Szemei szomorúan csillogtak a sarkukban húzódó mosolyráncok ellenére. ― Az éjjel nem műveltük köztünk kialakulatlan szerelem művészetét.
― Tőmondatban; nem feküdtünk le?
― Ahogy mondod, Szenilla.
Beletelt pár másodpercbe, mire az agyam feldolgozta mindazt, amire nem emlékezett az elmúlt órákban, köszönhetően a vak hitnek, amit kihagyó memóriám végett egy idegenbe fektettem, s csakúgy a koponyámat égető fájdalomnak.
― Akkor elárulnád, hogy mi a narancsos kacsafarért feküdtem az ágyadban pucéran? Pucéran! ― rántottam ki kezemet érintéséből és megrökönyödve hátráltam a fekhely felé.
― Nyugodj meg. Csupán néhány aktot készítettem rólad, amikor... ― közelített felém tenyerével csillapodásra buzdító mozdulattal hadonászva.
― Antonio, minden római mitológiában szereplő istenségre esküszöm, ha még egy árva lépéssel közelebb jössz, julienne-re aprítom a golyóidat a lábfejemmel.
