Seholsziget

1. fejezet - A sziget

A szigetet sűrű erdő borította, terebélyes fák uralkodtak a többi növény felett. Madarak csicsergése törte meg a csendet, gondtalanul röpködtek ide-oda, nem zavarta őket semmi és senki. Rókák, nyulak és egyéb apró teremtmények bújtak meg a sűrű bozótosban, őzek és szarvasok jártak, keltek kecsesen friss rügyek után kutatva, valamint néhol egész vaddisznócsaládok jelentek meg, a földet túrva, sárban dagonyázva, boldogan és gondtalanul röfögve.

Az erdőt elhagyva, a csendes, zöld mezőkön túl a parton már nem volt ilyen nagy a nyugalom.

Épp ellenkezőleg: egy csapat tizenéves rohangált fel-alá fejcsóválva, értetlenül. Egy táborban lehettek, én legalábbis külső szemlélőként úgy ismertem fel, tíz kisebb faházzal, melyek két sorban való szabályos elrendezése bennszülöttfalu jelleget kölcsönzött a helynek.

Ugyanakkor az egymást túlkiabáló gyerekek nem ennek az érzetét kelthették volna egy arra járóban. Már ha lettek volna arra járók.

Csak egy lány, Lara állt csendben szemügyre véve az őt körülvevő kisebbfajta tömeget. A számára teljesen idegen fiatalok csak kiáltoztak, hadartak, vagy ki tudja, miről hadováltak a saját nyelvükön.

Mellette egy lány halványrózsaszín blúzban, szőke haját jobbra balra dobálva magyarázott valamit egy farmert és laza pólót viselő srácnak, akinek az arckifejezését elnézve Lara arra következtetett, hogy ugyanannyit ért meg a hirtelen jött szentbeszédből, mint ő maga.

Nem sokkal arrébb egy göndör barna hajú lány ült a földön zokogva, térdét felhúzta és átölelte, ezzel összegyűrve világoskék virágmintás ruháját. Őt ketten is vígasztalták egyszerre, de nem jutottak sokra, megallás nélkül zokogott tovább, pedig a többiek sem voltak sokkal jobb helyzetben, a legnyugodtabbak is kérdő tekintettel forgolódtak.

Ahogy körülnézett, egyre inkább elvesztette a reményt azzal kapcsolatban, hogy bárki bármiféle választ tudna nyújtani a kérdéseire, mert hogy abból volt, nem is kevés. Valamit viszont tenni kellett, elvégre nem maradhatnak így itt, a csodára várva.

Hirtelen ötlettől vezérelve felszólalt, de mivel nem sokukat értette meg, és valószínűleg ők is hasonlóan lettek volna vele, angolul beszélt, feltételezve, hogy azt a nyelvet mindenki ismeri. Mielőtt bármit is kérdeznétek, elárulom, hogy nem tévedett, mert bár csak négy embernek volt az anyanyelve, mindnyájan elég jól beszélték.

-Emberek! - kiáltotta, mire meglepetésükben mindannyian elhallgattak és felé fordultak. - Figyeljetek egy kicsit! Ezzel a sok felesleges beszéddel nem megyünk sokra. Azt javaslom, hogy fegyelmezetten, és nyugodtan induljunk neki mégegyszer, és próbáljuk kitalálni, hogy mi folyik itt és hol vagyunk, mert feltételezem, ti sem vagytok tisztában ezekkel az információknak." kezdte szónoki stílusban. Ha nem ilyen helyzetben lettek volna, talán még élvezhetné is.

-Mivel kezdjünk? - kérdezte egy, az akcentusából megítélve biztosan brit srác.

-Igen! Egyetértek! - szólalt meg egy másik, Lara úgy tippelte, kínai vagy japán lehet. Nem, nem hazudtam. Nem az angoltudás hiányában nem értette, miről van szó, csupán fogalma sem volt, hol van, és örült, hogy végre ért valamit. Vagy csak késleltetett reakció, bár ez már sosem derül ki.

-Mivel értesz egyet? Nem is mondott semmit! - jött az ismeretlen hang.

-Na, ebből elég, hallgasson el mindenki! - emelte fel ismét a hangját a lány. Sosem volt az az agresszív típus, de gondolom megértitek, hogy ez a helyzet kivételt képezhet.

-Ki mondta, hogy te vagy a főnök? - Lara hirtelen nem tudta beazonosítani a hang forrását, csak annyit tudott, hogy az előbb már hallotta. Az viszont választ kapott, mielőtt ő egyáltalán kinyitotta a száját.

-Én nem szólnék semmit a helyedben, figyelembe véve, hogy ő volt az egyetlen, akinek sikerült felülkerekednie az iménti zűrzavaron.

-Köszönöm - biccentett a lánynak. - Nem vagyok főnök, de valakinek fel kell tennie ezeket a kérdéseket.

-Akkor hát tedd fel! -jegyezte meg enyhe szemrehányással a hangjában egy Larának nem túlságosan szimpatikus lány. A halványrózsaszín felsős, ingerült lány.

Behunyta a szemét, mély levegőt vett, majd körbenézett. Már könnyek mardosták a szemét, nagyon meg kellett erőltetnie magát, hogy vissza tudja tartani őket, de sikerült.

-Szerintem először is be kellene mutatkoznunk vagy valami ilyesmi.

Egy kevéske dünnyögést és morgolódást leszámítva helyeslést, és heves bólogatásokat kapott. Végre valami, amiben nagyjából egyetértenek. Persze csak azt leszámítva, hogy haza akarnak menni.

-Én Lara vagyok, Magyarországról jöttem, most leszek 18 éves és fogalmam sincs, hogy kerültem ide. Menjünk sorba, te jössz! -hadarta, majd biccentett a hozzá legközelebb álló lánynak, aki az imént kisegítette.

A lány biccentett, majd törökülésben leült a földre ott, ahol volt, a többiek pedig követték a példáját.

-Sarah. Amerika, 18 és gőzöm sincs, mit keresek itt. Ja, és lassan kezdem elveszíteni józan ítélőképességem. - Nem tudja, miért de az a lány szimpatikus volt neki. Volt benne valami. Valami különleges.

Az ilyet általában megérzi az ember, az ösztönei sosem hagyják cserben. Na, meg persze érezhetően az ő pártját fogta, ami kifejezetten jó egy ilyen határozott lány esetében. Ennek még hasznát vehetik.

-Tehát eddig Lara és Sarah. Következő?

Eltartott egy darabig, míg mindenki végigmondta, honnan jött, és hogy hívják, és Lara nem is igazán bírta megjegyezni. Húsz gyereket számolt, tíz fiút és tíz lányt, ebből viszont csak néhányuk nevét tudta volna visszamondani, hiszen voltak olyan kimondhatatlanok is, amiket abban a pillanatban felejtett el, ahogy elhangoztak. Például a virágmintás német Petra, a csendes Adam Angliából, a fecsegő Carter Afrikából, akit azért jegyzett meg, mert élnek rokonai abban az országban, ahonnan jött. Az idegesítő szöszi Szerbiából érkezett, de a nevét nem is értette, olyan lekezelően közölte velük, valamint Chen Kínából és az orosz Ványa. A tizenötödik gyerek körül elkalandozott, az utolsó, akire még emlékezett, egy Estella nevű spanyol lány volt, de a többiek teljesen homályban maradtak számára. Hiába próbált nagyon figyelni, elvesztette a fonalat.

Ahogy hallgatta azt a sok fiatalt, mind vele egy idősek, eljutott az agyáig, hogy nagyon nagy bajban vannak. Kialakult egy hatalmas katyvasz a fejében, csak mondták és mondták a neveiket, hogy honnan jöttek, volt akinek hiányzott az anyukája, az egyik lány tudni akarta, jól van-e a nagyapja. Fogalma sem volt, mi tévők legyenek, mihez is kezdhetnének most.

A kétségbeesést és félelmet tapintani lehetett a levegőben, és ez neki sem segített sokat, borzasztóan érezte magát, hogy nem segíthet. Legszívesebben körbejárt volna a csapaton és mindenkit addig vígasztalt volna, ameddig meg nem nyugszik, de akkor vele mi lesz? Őt ki nyugtathatná meg, ha rajta is eluralkodik a reményvesztettség és levetné nyugodt álcáját?

Bár ezt már korábban is sejthette, most tisztán és egyértelműen tudatosult benne - és földhöz vágta a gondolat -, hogy csak ott ülnek, és nem tehetnek az égvilágon semmit.