Seholsziget

32. fejezet - A Világ súlya

Nem telt el sok idő, mire megjelentek a többiek is, de Carter csukva tartotta az ajtót, hogy senki se nézelődhessen feleslegesen.

Erős hányinger kerülgette, de egyelőre sikerült visszafognia magát. Egy dologban azonban biztos volt, mégpedig abban, hogy nem alszik többet a saját ágyában. Bárhova is van írva a neve, nem hajlandó még éjszaka is ezt átélni.

Bár egy szobában aludtak Alia-val, a 13 nap alatt nem sokat beszéltek egymással, esetleg néha jó éjszakát kívántak a másiknak, de ebben kimerült az összes párbeszédük. Míg ő inkább Larához került közel, a másik lány gyakrabban kereste Sofija társaságát, épp ezért lehetett az, hogy bár megviselte öngyilkossága, korántsem annyira, mint mondjuk vezetőjüké tenné.

Lerázta magától a gondolatot, majd a tőle nem messze ölelkező párosra nézett. Próbált csak szájon át lélegezni, normál esetben nem volt problémája a vér szagával, de normál esetben nem is ekkora mennyiségről volt szó. Emellett Adam látványos közeledése Larához is zavarta.

Nem volt titok, hogy ellenezte a fiú módszereit, és valószínűleg feleannyira sem bízott meg benne, mint barátnője, mégsem tett semmit az ellen, hogy ők ketten kibékülhessenek. Lara elég talpraesett és óvatos ahhoz, hogy eldönthesse, mire van szüksége, és mire nem, ráadásul a levél eltitkolása is eléggé szíven üthette ahhoz, hogy egy darabig kitartson a haragja.

Carter megköszörülte a torkát, mire mindketten felé fordultak. Bűntudata volt, hogy ott áll egy halott lány mellett, és a legnagyobb gondja az, hogy Adam megbízható-e vagy sem.

-Nem akarok ünneprontó lenni, de kint már kész tömeg vár minket, az ágyon pedig Alia holtteste. Lara, mihez kezdjünk?

Adam szólásra nyitotta a száját, de a lány eltolta magától, és ezzel belé is fojtotta a szót. Pulóvere ujjával letörölte könnyeit, majd szipogva megszólalt.

-Először is össze kell szednem magam - nyelt egyet. - Ez nem ismétlődhet meg mégegyszer - tette hozzá egyre határozottabban.

-De Lara... - Carter nem tudta befejezni, amit elkezdett, mert Lara az ujját felemelve csendre intette és folytatta.

-Sajnálatos dolog, ami itt történt, de talán így volt a legjobb. Alia-nak ez már túl sok volt, rettegett a büntetéstől, ami rá várt a levele szerint.

Carter elkerekedett szemekkel hallgatta, amit a lány mond. Nem volt hajlandó tovább eltűrni a színészkedést. - Adam, menj ki a szobából, és mondd meg a többieknek, hogy Alia meghalt, és pár percen belül mindent elmagyarázunk!

Lara összehúzta a szemét, Adam pedig hezitálva várta a beleegyezést a lánytól, aki végül bólintott. Furcsának találta, hogy Carter parancsokat osztogat, kíváncsi volt, miért. Amint becsukódott az ajtó a fiú mögött, neki is kezdett a magyarázkodásnak.

-A többiek előtt beszélhetsz ilyen stílusban, Lara, de engem nem versz át. Tudod, nem volt a szívem csücske a lány, de sajnálom, hogy meghalt. Te viszont egyenesen magadat hibáztatod ezért, és ez nem normális.

Lara oldalra billentette a fejét, és ajkait harapdálva hallgatta Cartert.

-Nem Te tehetsz róla, hogy nem tartotta be a szabályokat. Természetes, hogy megviselt, bárkit megviselt volna a helyedben, és nem is azt akarom mondani, hogy ne gyászold meg. De ne próbáld meg tettetni magad! Rengeteg terhet cipelsz a vállaidon, és úgy csinálsz, mintha ez normális lenne, de nem az. Azért vagyok itt... - hirtelen elhallgatott, majd a szemét forgatva folytatta - ...azért vagyunk itt melletted, hogy segítsünk, de ez nehéz lesz, ha ezt folytatod, és teljesen elzárkózol előlünk - lépett hozzá közelebb, majd kezét a vállára téve folytatta. - Ne tedd ezt magaddal! Te vagy az egyetlen ember, akit még nem láttam vagy hallottam itt sírni - tette hozzá megeresztve egy halvány mosolyt. - Ne félj őszintének lenni, így is messze te vagy a legbátrabb közülünk.

Lara csak bólintott egy hatalmasat, félt, hogy ha megszólal, könnyei újra utat törnek maguknak.

Egy hosszú másodpercig a plafont bámulta, majd visszafordult az ágy felé, hogy előkészítse Alia-t a temetéshez. Nem akarta, hogy a többiek úgy lássák, ahogyan ők látták, mikor beléptek a szobába. Két lépés után azonban visszafordult Carter-hez.

-Megtennél nekem egy szívességet?

-Elmondom nekik - nézett rá megértően.

-Nem hinném, hogy ez most menne - fordult ismét a halott felé, de még mielőtt Carter kilépett az ajtón, utánaszólt. - Köszönöm! Mindent köszönök.

***

Lara úgy érezte magát, mint amikor egy zötykölődő vonaton ül, ami jobbra, balra rángatja, és száguld tovább a végeláthatatlan síneken, mintha ő maga nem is létezne. Nincs beleszólása a dolgokba, a vonat oda viszi, ahová akarja, ő pedig vagy kiugrik, vagy zötyög tovább. De vajon az segítene, ha kiugrana?

Már órák óta üldögélt szedett-vedett temetőjükben, térdeit felhúzva figyelte a sírokat.

Hét halott. Még két hete sem voltak a szigeten, és már hét ember vesztette életét. Ha ez így folytatódik, hamarosan nem marad belőlük semmi, csak hamu és por.

Miután Alia-t becsavarta egy lepedőbe, csatlakozott a többi táborlakóhoz, eltemették halott társaik mellé, és tartottak egy megbeszélést.

Az ebédet senkinek sem volt kedve befejezni, a délután történtek mindenkinek elvették az étvágyát. Larát próbálták meg a versikéről faggatni, hátha tudnak vele kezdeni valamit, de ő csak a szöveget ismételgette, nem találtak benne semmit, amit Alia-ra vonatkoztathattak volna.

Sokan meg voltak győződve arról, hogy ez az öngyilkosság volt maga a büntetés, addig kínozta a lányt, míg ő maga vetett véget az életének. Voltak olyanok is, akik szerint nem történt semmiféle öngyilkosság, hanem az, aki a leveleket rakosgatja le, egyszerűen megölte a lányt, csak öngyilkosságnak állította be.

Egy ilyen kétségbeesett és reménytelen helyzetben pedig ennyi éppen elég a káoszhoz, a megbeszélés pillanatok alatt fejetlenségbe torkollott, Lara pedig elvesztette a többiek felett az irányítást, így egyszerűen odébbállt, megkímélve magát a fejfájástól.

Mikor leült a temetőben, először csak folytatta az önostorozást, magát hibáztatta a történtekért, sírt, majd hirtelen abbahagyta, mintha csak kiszáradtak volna szemei, és ezt hosszú perceken keresztül ismételgette. Gyászolt, olyan embereket, akiket alig néhány óráig, esetleg napig ismert, valami mégis összekötötte őket. Valamiért mégis azt gondolta, hogy neki kellene vigyáznia a többiekre, de ehhez nem tartotta magát elég erősnek.

Csak ült ott, egyedül, és gondolkozott. Végre nem csak emlékképek és cselekmények kósza fonalai rohamozták meg a fejét, úgy érezte napok óta először képes tisztán gondolkodni. Ő maga sem tudta, mi lehet ennek az oka, de így volt.

Tudta, hogy igaza volt Carter-nek, nem kellene, hogy ez az egész az ő felelőssége legyen, mégis kötelességének érezte, hogy megvédje társait, akár az élete árán is.

Csak éppen nem tudta, ezt még mennyi ideig mondogathatja.