Seholsziget

36. fejezet - Halállista

-Te tudod, hogy milyen feladataink vannak, és nem szóltál róla semmit? - kérdezte Adam felháborodva.

-Nyugi haver! Nem ilyen egyszerű a helyzet. Nem kell semmi komolyra gondolni, nem tudom, mik a feladatok, csak azt láttam, ahogyan éppen megoldjuk. Sohasem láttam vagy ismertem magát a feladatot, csak tudtam, hogy éppen annak a megoldásán dolgozunk. Így már jobban értitek?

-Ez mégis mit jelent? Akkor pontosan mit láttál?

-Láttam ezt az üres lapot, láttam, ahogy a tengerparton állunk mindannyian vagy ahogy egy szűk helyiségben szorongtunk, akár a heringek. És mindannyian ott voltunk. Olof-ék is.

Erre a mondatra senki nem reagált semmit. Nem is tudtak volna.

Néhányan már értették, miért nem említette három társuk ezt az éjszakát korábban.

Voltak olyanok is, akik pár másodpercenként az ajtó felé tekintgettek, hogy mikor jön vissza Lara. Bárki bármit mondhatott arról, hogy túl sok mindent magára vállal, ettől függetlenül is tőle várták a megoldást, esetleg a parancsot.

Adam törte meg a csendet: - És mi történt azután? Hogyan keltetek fel vagy hogyan jutottatok ki?

-Én még éjszaka keltem, egyedül voltam, de egyáltalán nem volt sötet, mintha valamiféle láthatatlan fényforrás bevilágította volna az egész alagutat. Egy csapóajtót láttam, amit nem sikerült kinyitnom, ezért elindultam megkeresni a többieket. Dexter valamivel visszább feküdt a földön, Larát viszont csak jóval később találtuk meg, eszméletlenül feküdt a porban - sóhajtott Carter, majd Dexter folytatta is helyette.

-Valahogyan sikerült magához téríteni, aztán el is indultunk az alagút tábor felőli végéhez, ahol sikerült kinyitni az ajtót, csak azon volt a lőszeres láda. Mikor kiértünk az ajtón, kint már világos volt, a többit Ti is tudjátok.

***

Lara ahogy becsapta maga mögött az ajtót, leült a lépcsőre. Eszébe sem jutott vízért menni, csupán egy kis levegőre vágyott. Dexter és Carter hangjára lett figyelmes, de Lowan-t és Estella-t is hallotta beszélni valami olyasmiről, hogy minden az ő gondja.

Hogy ne lenne minden az én gondom? gondolta. Az égvilágon senki nem aggódik itt amitt, hogy hazajutunk-e élve, mindenki csak magát félti.

Ebben igaza volt. Rajta kívűl mindenkinek elsődleges célja volt a túlélés, Lara volt az egyetlen, aki úgy látta, ha összefognak, és nem csak a feladatokat teljesítik együtt, hanem tényleg mindenki a "csapatban" játszik, túlélhetik. Végre kijuthatnak ebből a rémálomból. De ahhoz mindenkire szükség lenne ahelyett, hogy csak számonkérnék egymást minden levegővételért.

Meghallgatta még mit mondott Carter és Dexter, ők mit láttak lent, és őszinten elcsodálkozott. Azt hitte, ők is ugyanazt látták, amit ő, azt hitte, hogy azért nem beszélnek róla szívesen, mert ők is átélték a saját halálukat, miután a többiekét is végignézték.

Elgondolkozott. Eddig a sorrend nagyjából stimmelt, nem volt benne egészen biztos, de ha jól emlékezett, akkor körülbelül megegyeztek. A halál oka pedig mindenkinél az volt, amit látott, akár a korábbiaknál, akár a látomás óta történteknél. Kivétel nélkül.

Dextert még Sofija-val veszekedett, de azt már nem hallgatta végig, csak felpattant és elrohant a saját házuk felé. Leült az asztalhoz, magához vett két lapot és a névsort és írni kezdett.

Olof volt az első, arra biztosan emlékezett. Aztán jött Naag és Amatak, bár közülük nem tudta, hogy pontosan melyikőjük halt meg előbb. Aztán Sakurat és Filipet megölte Thanasis, akit pedig Sarah, Alia viszont öngyilkos lett. Legalábbis úgy tűnik. Ez eddig hét halott, tizenhárom élő.

Megpróbált visszaemlékezni Lara, hogy ki volt a következő, de nem ment neki. Abban volt egyedül biztos, hogy Sarah volt az utolsó, természetesen csak Lara előtt, és ő is magával végzett, egy pisztollyal. Chen-t, Dexter-t és Angus-t egy hatalmas tűzben látta, Adam-et megcsípte egy bogár, Carter-t egy medve támadta meg, Raff és Estella vízbe fúltak, Sofija-t leszúrta egy másik táborlakó, és sorolhatta volna.

Éppen az arcán legördülő könnycseppeket törölgette, mikor kinyílt mögötte az ajtó. Másodpercek töredéke alatt gyűrte a lapot a pulóvere zsebébe, kapta fel az asztalnak támasztott puskát és fordult meg.

Fegyverét az ajtóra irányította, de ott csak Sarah állt, felemelt kezekkel.

-Hó, én vagyok az, nyugi.

A lány leengedte a puskát, nyelt egyet és ismét hátat fordított társának, de ezúttal már nem ült le.

-Itt van, mindjárt megyünk! - Sarah kikiáltott az ajtón, majd beljebb lépett. - Mi a baj, mit csinálsz itt egyedül? Mindenki téged keres!

-Semmit. Azonnal megyek, csak összeszedem a gondolataimat.

Hallotta, ahogy Sarah elindul az ajtó felé, lassú, kimért léptekkel távozott, de nem mondott semmit.

-Sarah! - szólt utána, mire az ismét megállt. - A táborban van pisztoly? - nem fordult hátra, továbbra is az asztalon támaszkodott, a névsort figyelte. Sarah elgondolkodott, majd furcsa hangon felelt. Mintha sejtené, miért kérdezte Lara, de nem értené egészen.

-Más fegyvert nem találtunk, csak a két íjat, nyilakat és a két puskát. Hacsak a konyhakések, amivel Alia... - itt elakadt a szava egy pillanatra, de folytatta - szóval hacsak a konyhakések nem számítanak, semmilyen más fegyverünk nincs.

Lara bólintott, mély levegőt vett, majd miután Sarah kilépett az ajtón és becsukta azt maga után, leült.

Előkapta a az összegyűrt papírlapot a zsebéből, lerakta a névsor mellé, és folytatta. Először felírta a maradék 13 embert, Sarah-t és saját magát rögtön az utolaó két helyre, majd megpróbálta legalább nagyjából sorba rendezni, hogy ki mikor halt meg a látomásában. Nagyon nehezen ment neki, néhányukat tudta csoportosítani ugyan, de a csoportokat sem tudta sorba rendezni, úgyhogy csalódottan tette le a ceruzát.

Összehajtotta a papírlapot, elrakta, és elindult vissza a többiekhez.

Már majdnem mindannyian visszamentek a házba, csak Sarah és Adam beszélgettek kint az ajtóban. Egyszerre kapták fel a fejüket, mikor meghallották a közeledő lépteket.

Mindkét fiatal szemében végtelen szomorúság és fáradtság tükröződött, ezt még így a sötétben is biztosan ki tudta venni. Utálta őket így látni, csak még rosszabbul érezte magát, ha tudta, hogy mások sincsenek jobban mint ő.

És ebből a nézésből azt is tudta, hogy róla van szó.

-Beszélnünk kellene, Lara! - mondta ki Adam a mondatot, amitől már régóta rettegett.