BSD ~egypercesek

Inszomnia

Hajnali három diszelgett a kis éjjeliszekrény tetején levő, apró digitális óra kijelzőjén.
Nem volt újdonság, hogy ilyen sokáig virraszt mostanában, mégsem tudta megszokni a mellkasába nyilalló fájdalmat, s az azt övező gondolatokat.
Ki akarta szellőztetni a fejét, de nem mozdulhatott. A mellette fekvő fáradtabb volt nála, s már az igazak álmát aludta. Irigyelte amiért ilyen könnyen el tudott szenderülni, s ez idő alatt nem a sötétség fogadta, hanem emlékeinek s fantáziájának összegyúrt alakjai álom formájában játszadoztak vele, vagy épp kínozták.
Nem akadt más elfoglaltsága így hát, minthogy a fiatalabb arcvonásait nézegesse, összezárva tehetetlenségével, s egy adag negatív képpel.
A vele szemben levő arca nyugodtságot árasztott magából, mellkasa fel-le emelkedett, szempillái épphogy meg-megrezzentek.
Csend ölelte körbe kettejüket.
Talán ha felkeltené, és beszélhetnének? Nem, ki van zàrva. Még ha sikerülne is, szavai a torkában ragadnának, és az egésznek semmi értelme nem volna.
Vonakodva nyújtotta ki felé karját lassacskán, hogy arcára simítson.
-Dühös lesz.- Gondolta magában. -Megint aggódni fog miattad.
Végül nem értek el ujjai bőréhez. Még megérinteni se volt ereje. Biztosra akart menni, hogy ott van, tényleg, és nem csak képzelete játszadozik vele. Mégse merte megzavarni.
-Dazai.. -Suttogta éppencsak formálva a betűket -Nagyon fáradt vagyok..

Az árnyékok átvándoroltak egyik helyről a másikra, az esti színek pedig új kompozíciót öltöttek magukra, egy világosabb árnyalattal.
Az órán mintha szándékosan kínozni akarna valakit, csigalassúsággal változott csak a perc, majd az óra. Hajnali 4 környékén jàrtak.
Még mindig ébren volt. Ajkai cserepesre száradtak, szemhéjai pedig alig bírták magukat tartani. De a hideg, üres érzet, ami belülről fojtogatta, erősebb volt.
Belső vitája nem akart alábbhagyni, tomboltak gondolatai, cikázva fejében, könnyeket csalva szemébe. Hallucinációk gyötörték, minden ami volt, és elmúlt, hangosan civakodott most, a szobát bezengve.
Erőtlennek érezte magát ezekkel szemben, hisz nem használhatta sem képességét, sem fizikai erejét, hogy földre küldje ellenségét.
Láthatatlan rivális, egy olyan erő, ami képes még őt is legyűrni.
Elmosolyodva fogott fejére, önnön hajába szorítva. Nem tudta eldönteni, sírjon, vagy nevessen. Szánalmasnak érezte magát.
Remegve, hogy elűzze a hangokat, újabb szavak törtek ki belőle.
-Aludni akarok..
Bár még mindig tartott attól, hogy a másikat megzavarja, saját kezébe harapott, s sovány teste görcsösen összehúzódott.
A mellette fekvő ekkor mocorogni kezdett.
Egyből megszakadt gondolatmenete, szemeit pedig letörölve várakozott, figyelve a sötétből.
A barna tincsek egyszerre mozdultak el a fiatalabb fejével, rápillantva a kisebbre.
-Chuuya.. -Hangja rekedtes volt, hisz most ébredt, s csalódottan sóhajtott egy aprót* -Még mindig ébren vagy?
Szavai úgy fúródtak szívébe, mint rozsdás kések, felhempergetve mindazt, amin keresztülment. Kínos mosolyra húzva száját válaszolt.
-Nem tudok aludni.
Dazai, még mindig félálomban, de felé fordult teljes testével, s magához húzta törékeny partnerét, hogy komfortosabban érezze magát.
Nem szólt ugyan semmit, cselekedete, és mozdulatai éppen elegek voltak a vörösnek ahhoz, hogy amúgy is gyenge védőfalát leengedve mellkasába fúrja fejét, átölelve a másikat.
Érezte ahogy hajába siklanak hosszú ujjai, végigszántva óvatosan fejbőrét, megismételve a folyamatot újra és újra.
Kitisztult feje, megtelítette az édes illat, amit a férfi árasztott magából, s lassan elgyengültek izmai.
Ezt akarta érezni, és semmi mást, mégse tudta túl sokáig. A sötétség győzött, ő pedig egy kegyetlen, álmok nélküli világba zúdult.