BSD ~egypercesek

Miért nem adod meg, amire annyira vágyom?

Ez a rész picit különbözni fog a már megszokott Soukokus részektől, ugyanis itt megpróbáltam végig Dazai szemszögéből látni a dolgokat..ami nem kicsit volt nehéz 😂

-----------------------------------------------------------

Újabb este. Már nem is számolom hányadik. Na nem mintha eddig számoltam volna. Nincs jelentősége egészen addig, amíg egyedül vagy, illetve olyan betegséged van, aminek köszönhetően pár hét, vagy pár nap, és a föld alá temetnek.
De most az egyszer úgy éreztem, érdemes lenne akár csak a másodperceket is figyelni. Az óra halk kattogását, bármit, ami méri az időt. Egészen addig a pillanatig ezt gondolod, míg meg nem érkezik az imádott személy, egy várva várt csomag, bármi, aminek hatására felgyorsul pulzusod, s jobban izgulsz mint egy meccsen a gól előtt, vagy a vizsgáid eredménye miatt a tanórán.
Utána pedig..azt kívánod bárcsak lelassulna minden, s soha se érne véget a találkozó, az ölelés, s örökre csak abban a boldogságban maradhass.
Az élet azonban nem mindig ilyen kegyes, sőt, jobban mondva soha.
Nem irányíthatod akaratod szerint az időt, nem alakulhat minden mindig a legjobban.
A régi cselekedeteid nem tudod átvariálni, nem tudod megváltoztatni.
Egy ember nem sokat ér a természet ellen.

Néhányszor elnézem azt hosszasan, hogyan rohan a tömeg hajnalanta a munkába. Őrület, mennyire kihasználja őket a világ. Egész nap hajtanak, aztán abból a kevés összekapargatott pénzből valahogy eléldegélnek. Ha nem dolgozol, meghalsz. Csak épp nem azon a fajta módon, ami kegyelmes, és fájdalommentes.
Időd se marad kiélvezni semmit. Nem tudod a kreativításod kiadni magadból, még csak véleményt se szabad mindig nyílvánítani.
Nem vagy rab, és mégis ketrecbe zárva töltöd az éveidet. És ez a kalitka nem törik olyan könnyen. Valahogy mindig találsz valami okot az életben maradásra, pont a legrosszabb pillanatokban, mikor már megtennéd a végzetes lépést. Mondhatjuk ezt szerencsének, de szerintem csak az élet szórakozik veled, mint egy játékbabával, aki szép lassan tönkremegy. Az, hogy milyen anyagból van, s meddig bírja a gyűrődést, mindenkinél más.
Sok dolgot nem értek. Köztük azt sem, hogy lehet valakit egyszerre szeretni, és utálni. Ez az egy dolog rejtély marad azt hiszem.
Szeretek csak sétálgatni a parton, vagy felmenni egy ház tetejére, s bámulni a tájat. Olyankor nem érzem a bezártságot.
Most se éreztem, egészen eddig. Pedig mindent elkövettem annak érdekében, hogy ne legyen jelen ez a zavaró tényező fejemben.
Valami fájdalmat éreztem, mire egyből felkaptam lábam, s fejemet kérdőn a kis vörös felé fordítottam, egy halk nyüszítést követve.

-Figyelhetnél, ha már itt dumálok. Mennyit hallottál?

Vonta össze szemöldökeit idegesen.
Nem tudtam megállni, hogy elmosolyodjak. Egyszerűen imádom csesztetni. Szeretem ha az emberek szenvednek a hülyeségeimtől.

-Hm..-Tettem úgy, mintha elgondolkoznék, közben pedig kiegyenesedtem. Fájt a bokám rendesen, hisz régi partnerem azért tud rúgni elég erősen. Sokszor megkérdezem magamtól, mit szeretek jobban? Azt, ha úgy láthatom ezt a méregzsákot, hogy majd felrobban dühében, vagy azt, mikor úgy szétver, hogy azt se tudom melyik részem hány helyen tört el. -Mondjuk úgy, hogy lemaradtam az első mondat után.

Rávigyorogtam, azzal megragadtam karját, s mielőtt elkezdett volna velem ordítani, tovább húztam. Most nem akartam vitatkozni. Helyette inkább lerángattam egészen a folyópartig.
Ugyan a Nap már lement, még világos volt az utcai lámpák, s a lakások ablakain kiszivárgó fény miatt.

-Csak tudnám miért jöttem el veled, ha nem is beszélgetünk.

Szakította meg végül a csendet a mellettem sétáló kalapos. Rosszul esett picit ez a hozzászólása. Számtalan oka lehetne arra, miért jött ma el. De persze nem lenne kedves velem egy pillanatra se. Nem engedi meg az egoja.
Igaz ami igaz, szótlanul vándoroltunk keresztül az utcákon, de nekem jobb is volt így. Szavak nélkül jobban megértem. Mindig mást mondd szinte, mint amit érez. Ezzel pedig saját magát is becsapja. Ha ez a célja, csinálja csak, nem érdekel. Engem azonban nem tud becsapni, bármennyire is próbálkozik.

-Mondjuk, hogy vigyázz rám.

Feleltem csak ennyit sejtelmesen. Már nem fogtam kezét, helyette zsebre vágtam sajátjaim, s egész közel mentem a vízhez. Néha lepillantottam, s figyeltem ahogy fodrozódik. Láttam magamat, s a sötétkék, szinte fekete eget. Egy buta ötlet fordult meg fejemben.

-Miért kéne rád..

Kezdett volna bele Chuuya, ekkor azonban már a patka szélénél álltam, s egy könnyed mozdulattal hátradőltem. Láttam még ahogy hirtelen megváltozik arca, s aggódva figyeli cselekvésemet. Talán felém is kapott, de ebben már nem voltam biztos.
Csobbantam egyet a folyóban, a víz összezárult felettem. A hangok eltompultak, ruháim egyből átáztak.
Kíváncsiságom vezérelt. Sokszor megmentett a múltban ez az ideges csivava, szinte tudtam, hogy most se fogja hagyni, hogy csak így megfulladjak. Ami egyébként nagy kár, hisz olyan szép alkalmakat halasztottam így el miatta.

Egyre lejjebb süllyedtem, s közben sodort is az áramlat. Nem tudok úszni, és nem is akarok megtanulni soha. Jó ez így ahogy van. Egyel több esély a halálra. Lehunytam szemeimet pár pillanat múlva. Talán most szerencsém van, és mégse lesz olyan gonosz velem, hogy nem hagy békében meghalni. Kezdett elfogyni a levegőm, hagytam, hogy a víz most már beáramoljon tüdőmbe. Végül már elsötétedett mégjobban minden, szinte teljesen. Mégse úgy volt valahogy, ahogy elképzeltem. Nem történt semmi. Mármint..továbbra is éreztem a tüdőmet mardosó fájdalmat. Türelmetlen voltam, már szerettem volna, ha elmúlik ez a szar érzés, de nem tette.
Erőteljesen köhögni kezdtem. Erre már rögtön tudtam, hogy nem sikerült elérni a célom. A folyadék lassan kiürült belőlem, hallásom kitisztult. Az első zaj, mi megcsapta füleimet, az a maffiózó mély légvétele volt. Egyik után a másik, némi lihegéssel keveredve. Nem lehetett könnyű kihúznia. Lassan felnyitottam pilláimat. A hideg folyóvíz apró cseppekként landolt arcomon a kis göndör, vörös hajtincsekről.
Figyeltem a félelemmel teli, csillogó, kék íriszeket, s a néha meg-megránduló arcocskát, remegő kezeket.
Tényleg kimentett.
Még gyengének éreztem magam, azért hagyott egy keveset szenvedni.
Felhúztam lábaimat, s míg ezzel a mozdulatommal volt elfoglalva a felettem levő, arcára simítottam.
Pupillái egyből összébb szűkültek, pedig csak megérintettem. Tudtam, hogy dühös rám az előbbi miatt. Felsóhajtottam, engesztelésképp pedig odahúztam magamhoz tarkójánál fogva. Idő közben a kötéseim meglazultak, volt, ami ki is bontódott, felfedve a gyönyörű sebeket karomon.

-Ekkora idiótát se láttam még! Esküszöm, ha még egyszer ilyen hülyeséget csinálsz, saját kezüleg öllek meg!

Elhallgattam kiabálását, ahogy szid engem, s közben könnyeivel küszködik félig-meddig. Idáig el kell mennem ahhoz, hogy lássam pár percre a felém irányuló aggódását. De megéri. Amig itt van mellettem, nem fogok meghalni, akármennyire is bizonygatja, hogy bizony ő így meg úgy megfojt, esetleg elvágja a torkom. Ha vele lennék minden pillanatban, többé nem akarnék öngyilkos lenni. Hisz találnék az életemben valami kis értelmet.
És ő lenne csak a középpontban.

-Annak örülnék a legjobban. -Mosolyogtam rá halványan, majd lehunytam szemeimet fáradtan. -Remélem egyszer megadod nekem ezt az örömöt...