BSD ~egypercesek

Hózápor (Fyodor oneshot)

Tél volt.
A hó nagy pelyhekben hullott alá, ezernyi mintájával körbefonva a levegőt, befedve az ágakat, ellepve a partot, s annak környékét.
A tenger hideg habjai jégcsapként csapódtak neki a stég oldalának, majd elgyengülve evickéltek tovább. Apró fodrai egészen nagyra nőtték ki maguk, ahogy a jeges szél keresztül suhant fölöttük.
A hajók száma jelentősen megcsökkent ezekben az időszakokban, s csak néha, egy-egy tömörebb szerkezetű hagyta el a kikötőt.
A Napot szürke felhők takarták el, s felnézni ugyan nehezen tudott az ember, ha nem viselt szemüveget, láthatta, míly felségesen is szitálják a fehér pelyheket, mik sűrűn beborították a tájat.
Egyesek nem értik, mit lehet szeretni ebben az évszakban, vagy egyáltalán, a hideg dolgokban.
Ők sosem fogják megérteni, mi mindenben lelhetnek csodát.
A fák apró rezzenése, a víz csobogása, vagy akár a levél roppanása is, minden ingerünket nyugtatják, különös módon.
Végső sorban, még a fogfájásban is van gyönyör.

Dermedt testek hevertek szanaszét, élettelen tekintettel, megfagyott végtagokkal.
Skarlátvörös vérük, mint kisebb csermelyek, csordogáltak medrükből, átszelve a fejbőrt, lefelé húzódva a föld felé.
Egész kis tavat alkottak a hideg aszfalton, de hamar megalvadtak, az időjárásnak hála.
A hópelyhek segítették emberünk munkáját,  s hamar letakarták a tetthely felszínét, apró szemcséikkel.

Összehúzva magán köpenyét, hogy elrejtse a nyílvánvaló "bizonyítékot", egy magasztos mozdulattal fordított hátat a sikátornak.
A fekete anyag alja meglibbent a szélben, s a felvert, összetapadt jég darabosan zuhant alá, ahogy elhagyta a helyszínt.
Minden lépésével, a hótakarót besüppesztette, hisz az ember a környezet fölött áll, de ha egy rossz lépést tesz, tőle függ. Akkor aztán az odáig tett dolgainak, ő látja kárát.
Kiérve a sikátor szűkös teréből, irányát a part felé vette.
A vizen úszó jégdarabok látványa felkeltette benne a tudatot, hogy valójában a minusz fokokban mászkálni, nem egy bölcs dolog, ilyen lengébb felszerelésben, különösen neki, akit egy véletlen megcsúszott késsel okozott apró seb is képes lenne az ájulás szélére sodorni.

Pár gyerek nem messze tőle, hóembert építve kacagott, s szaladgált, meg-megszakítva az eredeti terv folyamát.
Közülük voltak, akik tudomást sem véve a közösség céljairól, csatába kezdtek, s már egész bunkereket, várakat állítottak fel.
Egy kislányt, aki szorgosan munkálkodott valami sapka ügyben, hóból készült barátuknak, kiszúrta a férfit, és gyermeki tudatlansággal rohant oda hozzá.

-Bácsi, bácsi! -Állította meg, s pillantott fel rá csillogó szemekkel, majd kis kezét kinyújtva, nem túl illedelmesen mutogatni kezdett. -Kölcsön adod egy pillanatra azt a sapkát?

Talán még ugrált is izgatottságában, annak ellenére, hogy a nála jóval magasabb férfi ugyan megtorpant, az ötletre semlegesen reagált, s egy kislány szemében talán már ijesztőnek is hatott, ahogy csak csendben figyelt. De nem neki. Nem, ő egészen más volt. Túl naív, és jószívű. Aranybarna haja hullámokban súrolta vállát, ahogy saját téli sapkája alatt kócolódott, s zöld sála húzta pár tincsét, köré tekeredve.
Szemei kivételesen nagyok, imádnivalóak voltak a felnőttek szemeiben, de nem élt vissza velük, akárhányszor dícsérték meg miatta.
Öltözködése, kinézetéhez hasonlítva szegényes volt, noha jómódú családból származott.
Piros kabátja kellemesen melegítette, kapucnija beszorulva lógott le hátára, bőrkesztyűi pedig éppenhogy nem szorították még ujjait.
Arca halványan kipirulva ontotta a világ felé vidámságát, jelezte, hogy ő bizony nem fél, nem kell pátyolgatni, elég nagy már ahhoz is, hogy ilyenkor kint játszon, szülői felügyelet nélkül.

A férfi halvány mosollyal ajkain nyúlt fel az említett ruhadarabért, majd megválva tőle követte az apróságot.
A szél felerősödött egy pillanatra, majdnem elragadva a lányt, de magáért nem aggódott annyira, mint a kölcsönkapott tárgyért. Úgy szorította magához, mintha az élete múlna rajta, mégis ügyelt rá, hogy ne okozzon rajta sérülést.
Visszaérve a hóemberhez, lábujjhegyre emelkedett, majd felrakta a fejére az usánkát.

-Kész van! -Nevetett fel vidáman, s fordult vissza a felnőtthöz. -Most majdnem úgy néz ki, mint te!

Fyodorban összekeveredtek az érzések. Egyszerre gondolta, hogy a lány gyermeki ösztönei tévesek, és nem képes belelátni a dolgok sötét hátterébe, ugyanakkor, valamilyen szinten elfogadta, hogy a fiatalok már csak ilyenek, és kivételesen, egyetértett vele, néhány szempontból.
Bár ő nem a külsőre hagyatkozott, tény, és való, hogy a hóember tisztasága rá is jellemző volt, kivéve ilyen alkalmakkal, amikor a bűnösök vérétől bűzlött.

Miután lefutott gondolatmenete, ajkait szólásra nyitotta, ám egy süvítő hólabda a szélben, fejbe találta a kicsit, ezt követően pedig az egyik fiú gúnyosan kacagott fel.

-Nézd már, de béna! Figyelj jobban, kis mimóza! -Fogott hasára nevetése közben, a többiek pedig követték példáját, és célba vették a hóembert.

A szél ismét feltámadt, felkapva a lány apró könnyeit, s megcsillantotta a levegőben, ahogy védően az építmény elé állt, de mindhiába.
A férfi egyetlen rezzenés nélkül nézte végig az eseményeket, akár egy szobor, minek a vasa már a belsejéig megfagyott, s egyetlen mozdulattal el lehetne törni. Nem érdekelte különösképp a folyamat. Az emberek kegyetlenek, ez így is volt, és így is marad. Ha találnak egy gyenge láncszemet, annak kihasználják gyengeségét, és a saját szórakozásuk tárgyává teszik.

A gyerek sereg hamar lecsitult, győzedelmesen kurjongatva, ahogy az építmény feje a földön landolt.
Mintha meg sem történt volna, folytatták tovább saját csatájukat, s várjaik megerősítését.
A kislány lassan leguggolt a törmelékekhez, s felvette a kölcsönkapott sapkát, majd lehajtott fejjel odanyújtotta gazdájának.
Arcát, akárhogy is próbálta nem mutatni, könnyek ezrei áztatták, s a találattól, illetve elkeseredettségtől vörös árnyalatokban úszott.
Türelmesen várta, hogy elvegye tőle a ruhadarabot, de mindhiába. Nem érezte az idő múlását, elméjét elnyomták a negatív gondolatok, a megfelelni akarás. Nem akarta kimutatni, mennyire fájt neki a dolog.
A következő pillanatban, megérezte vállán a felnőtt csontos kezét, szemeit pedig felvezette cipőjéről tekintetéig.

-Ne hagyd, hogy uralkodjanak feletted. -Kezdett bele, magabiztos, mély hangján, egészen halkan, hogy a távolabbiak véletlenül se hallhassák. Leguggolva, visszavette az usánkát, s a fiúk felé pillantott. -Ha engeded, hogy elnyomjanak, sosem fogsz tudni felemelkedni. Használd fel azt, amiben a legjobb vagy, és támadj vissza. Csak így fognak békénhagyni.

Térdére támaszkodva felkelt, s kihúzva magát, komoly pillantással végigmérte még egyszer a kicsit, aki ekkor szipogva törölte le nedves arcát, majd vett egy mély levegőt.

Gondolva, hogy épp elég nagy kitérőt tartott, tovább lépett, magára hagyva a fiatal lányt. A távolban rendőrségi szirénák szóltak, de azok sosem fogják utólérni. Nem képesek tartani a szintet.
A hó jobban rákezdett, szinte függönyt alkotva, a látótérben minden ötödik méteren, s a fekete köpenyes alakot teljesen ellepte a távolság fehér leple.