Bódító vér

Illat és vér

– Nem tartom jó ötletnek, hogy élő embereket raboljuk el és hozzuk át ebbe a világba. – szólalt fel a polgármesterünk, az apám.
– A halottak vére nem elég tápláló a fajunknak. A gyerekeknek meg főleg nem. Ki fogunk halni. – csapott az asztalra az egyik apám elleni polgár.
– Miért nem kérünk segítséget a farkasemberektől? – szólaltam fel.
– Ms. Grey, ön szerint az ő vérük tiszta? – nézett rám szúrósan a férfi.
– Nem, de még mindig jobb minthogy embereket öljünk meg. –
– Oh és akkor haljon ki a fajták azért, mert nem akarnak végezni olyan kegyetlen lények, mint az emberek? Már megbocsátson polgármester úr, de ez a legnagyobb ostobaság, amit eddig kitaláltak a vérhiány megoldására. –
– Ha esetleg tényleg a friss embervért választanánk megoldásnak akkor, hogy akarná kivitelezni a vér megszerzését. – kötekedtem.
– Olyanokat, fogunk el és hozunk át, akiknek már mindegy. –
– És lecsapolná a vérüket? – kérdeztem felvonva a szemöldököm.
– Lucy, kicsit fogd vissza magad. – fordult hozzám az apám.
– De emberek akar ölni. –
– Emlékeztetlek lányom, hogy te is öltél embert. –
– De az véletlen volt.
– Menj ki a teremből. –
– Mi? –
– Menj ki! Most! –

Dühösen álltam fel és hangos léptekkel elhagytam a termet. Az udvarra mentem kiszellőztetni a fejem. Leültem az egyik fa alá és az eget kezdtem kémlelni, mikor is egy édes illat kúszott az orromba. Becsuktam a szemem és a levegőbe szagoltam. Ez embervér, és még hozzá milyen édes. Nagyot szippantottam a levegőből és elindultam az illat után. Minél közelebbről éreztem az illatot annál nagyobbra nőttek a fogaim.

Mentem egy darabig aztán megláttam néhány fajtársamat egy kocsi körül. A kocsiból áradt az édes illat. Elindultam a kocsihoz a lehető leghalkabban, csakhogy a fajtámnak ritka jó füle van így egy apró neszből tudták hol vagyok.

El is lettem fogva és pár perc múlva már apám hozott ki az egyik cellából. Miközben jól leszidott nekem csak az az édes illat járt a fejembe. Milyen ember lehet, akinek a vére ilyen illatú? Meg akarom kóstolni.
– Lucy figyelsz te rám egyáltalán? –
– Mi? –
– Az isten áldjon meg te lány. Semmiből nem vagy képes tanulni? –
– Hogyne lennék képes? Beszélsz össze-vissza, agyadra ment a politika. –
– Menj a szobádba! –
– Nem vagyok már 5 éves. Nem küldhetsz a szobámba. –
– Nem nyitok vitát Lucy. A szobádba, most! –
– Nem megyek. –
– Ms. Grey, az apja a szobájába rendelte, szóval szíveskedjék befáradni, vagy én gondoskodom, az ott létéről. – lépett oda hozzám az egyik idős inas.
– Próbálja csak meg. – makacskodtam.
Megragadta a karom és rászorítva az ujjait kezdett ráncigálni a szobám felé. Szinte bedobott a szobám ajtaján és rám is zárta.
– Ha éhen halok az az apám hibája lesz. – kiáltottam ki, de nem kaptam választ.

Feltápászkodtam a padlóról és bementem a fürdőmbe. Megmostam az arcom és amikor a tükörbe néztem egy árnyat fedeztem fel magam mögött. Egy fiú alakja volt körülbelül velem egy magas. Biztos csak képzelődőm, gondoltam magamba és egy újabb adag vizet fröcsköltem az arcomba, és amikor az árny előző helyére néztem, már semmi nem volt ott.
– Tényleg csak képzelődtem. – mondtam magam elé és vizet engedtem a kádba.

Miután levetkőztem elmerültem a meleg vízben és néhányszor lebukva bevizeztem a hajam majd, amikor feljöttem az édes illatot megint éreztem az orromban, de nem is akár honnan. Az ablak felől, amin egy vékony, fehér anyag volt, hogy ne lehessen belátni. Mi az isten? Ennyire jó lenne a szaglásom?

Felálltam a vízből és a testem köré tekerve egy törölközőt léptem az ablakhoz. Felhúztam róla az anyagot és az ablakot kinyitva kinéztem rajta.
Nagy meglepetésemre a kocsi látványa fogadott, amiből egy köpenyes fiút húztak ki. A ruhadarab különféle vörös árnyalatú anyagokból volt összevarrva. Mélyet szippantottam a levegőből és akkor ébredtem rá: a fiúból jön ez a csábító illat.