Bódító vér

A fiú

Amikor kinyitottam a szemem az ágyamban voltam, és már elég sötét volt. Felültem a fejem fogva és próbáltam visszaemlékezni mi történt.

– A fiú ütött ki azzal a fura porral. – mondtam a kelleténél hangosabban.
– Felkelt kisasszony? – jött be a szobámba, az egyik szobalány.
– Miért van maga fent? Menjen aludni! –
– Az apja rendelt maga mellé. A cellák közt találtuk meg miután egy ember kiszökött. –
– Akkor kérem hagyja el a szobámat. – néztem a nőre összehúzott szemekkel.
– Ren-rendben. – mondta ijedten és elhagyta a szobámat. Azért ennyire nem voltam ijesztő.

Kikászálódtam az ágyamból és leültem volna olvasni, de a ruhámból kiesett egy apró cetli. Felvettem és megfordítottam. Két szó volt rajta.
– Én hiszek. – olvastam fel hangosan.

Hirtelen hideg szél sepert végig a szobán, amibe beleremegtem. Az ablak kicsapódott és az árnyék jelent meg előttem felém nyújtva a kezét.
– Úgy sem akartam itt maradni. – suttogtam magam elé és megfogtam a kezét, mire kirántott az ablakon át és szélsebesen kezdett felfelé repülni a felhők fölé. Összeszorított szemekkel kapaszkodtam az árnyékba aztán egyszer csak egy sziget és a végtelen tenger látványa terült el a szemem előtt.

Felnéztem az árnyékra, ami csak repült tovább és a sziget széléhez érve ledobott a homokos parton. Miután keményen landoltam az árnyék után néztem, de már rég a sziget belseje felé eltűnt az égen. Klassz.

Feltápászkodtam a homokból, leporoltam a ruhám és körül néztem. Előttem a végtelennek tűnő tenger, mögöttem pedig az erdő.

Sóhajtottam egyet és elindultam az erdőbe. Kitaposott örvény nagyjából egyáltalán nem volt, ami megnehezítette az utat. Számomra teljesen ismeretlen növények mellett haladtam el, ami azért furcsa, mert elképesztően sok növényt ismerek. Próbáltam semmihez sem hozzáérni hátha mérgező. Nem itt szeretnék meghalni.

Nem sokkal később észrevettem, hogy kisebb dombhoz értem. Hát persze, de bolond vagyok. Föntről többet látnék, mint a sűrű erdőben.
Futva indultam el az emelkedőn, hogy minél előbb felérjek, ami csak néhány percbe telt. A csúcson körül néztem és tőlem nem messze megpillantottam egy furcsa alakú szigetet.

Sziklából állt az egész és számomra nagyon úgy tűnt, hogy van bent valami. Biztonságosabbnak tűnt, mint egyedül bóklászni a sötét erdőben.

Elindultam le a domb másik oldalán, de a pólóm bele akadt egy tüskés növénybe. Megpróbáltam kirántani belőle az anyagot, ami csak úgy sikerült, hogy meg karcolta a bőrömet a tüske. Fájt de nem foglalkoztam vele, minél előbb ki akartam jutni az erdőből.

Lekocogtam a lejtőn, viszont amikor leértem hangokat hallottam magam mögül. Egyre hangosabbak voltak a zajok, és akkor már tudtam, hogy nem vagyok egyedül a szigeten. Futni kezdtem a kinézett irányba, csakhogy elállta az utat a tenger de nem állhattam meg. Valahol közvetlenül mögöttem hallottam az üldözőim. Jobb ötlet híján belevetettem magam a vízbe.

Jég hideg volt, alig tudtam megmozdulni. Amilyen gyorsan csak tudtam úszni kezdtem a sziklás sziget felé. Megkapaszkodtam az egyik felszín feletti sziklában és felhúztam magam. Dideregve másztam ki a vízből, a sziklára. Találtam egy üreget jóval felettem, ahol be tudtam volna jutni, viszont a kedély állapotom annyira nem kedvezett a sziklamászáshoz. Mit volt mit tenni, elindultam a sziklákon az üreg felé.

Kelletlenebb érzést még nem tapasztaltam, annál, hogy lefagyott kézzel sziklát másztam.
– Soha többet nem csinálok ilyet. – sóhajtottam.

Éreztem, hogy a látásom elhomályosul és zuhanni kezdtek be az üregen keresztül. Fájt mindenem és fáztam. Összehúztam magam hátha azzal, enyhíthetem ezt a kínzó hideget. Magzatpózba gömbölyödve vártam, hogy valaki segítsen miközben a szemem szépen lassan lecsukódott.