Találkozunk a másik oldalon

Félek, vágyok, zokogok

Magányosan ülök egy asztalnál, mindegy hol vagy mikor. Az nem érdekes. Azt várom, hogy végre megjelenj és eltereld a gondolataim. Tudom, nem lehet köztünk semmi... de mégis. Szavak nélkül esedezem neked, hogy szólíts meg, csak légy velem! Vagy legalább hadd lássalak! Keresem az indokokat, amivel megszólíthatlak, hátha válaszolsz, de a bizonytalanság, hogy talán nem akarsz hozzám szólni örvényként húz le magával. Bűntudatom van azért, hogy akarlak. Bűntudatom van, hisz ez nem helyénvaló. De ha egyszer szeretlek akkor mindenemet neked akarom adni, akkor is ha elutasítasz, csak annyit szeretnék, hogy tudd. Hogy tudd, mennyire lefeküdnék veled, mennyire csókolnálak. És vigyáznék rád annak ellenére, hogy gyenge vagyok. Nem tehetek semmit, amivel kiérdemelnélek. Fiatal vagyok, sérült, bizonytalan. Tudom, hogy nem ilyenre van szükséged épp ezért fel sem merül bennem, hogy valóban elmondom, szeretlek. A kettősség bennem mindent átitatott. Nincs már kételyektől mentes részem. És a kételyek mind vágyakból fakadnak. Nem lenne rám büszke anyám, ha tudná. Vagy apám... ő kitagadna. Nem fájna, ha még láthatlak. Nem érdekelne engem már semmi. De nem tudok rólad sokat. Sőt, azt sem tudom milyen ember vagy valójában. Hogy lehet valakit annyi évig ismerni anélkül, hogy tényleg ismernéd (?). 'Tudunk egymásról, de nem ismerjük egymást'. Ha elmegyünk már nem fogok tudni rólad. Egyre fakuló emlékké válsz nekem és ha valaha látlak, lehet oda se megyek. De borzasztó a hiányod ha elmész. És, hogy nem szólsz feldühít. Mit gondolsz nekem jó ha aggódok érted, hol vagy? Hogy jól vagy-e nem tudom. Éget a vágy, hogy a tudtodra adjam mit érzek, de elhidegülnél. Attól félek aggódnál, hogy hozzád érek vagy ilyesmi ezért nem engednél magadhoz egy másodpercre sem. Félek, vágyok, zokogok.