Találkozunk a másik oldalon

Jobb lenne máshol nem?

Néha azt kívánom bárcsak halott lennék. Egyedül lennék és körülölelne a hideg föld. Nem lenne valami kényelmes, az tény, de kötve hiszem hogy akkor annyit számítana a kényelem ha nem érzel semmit. Bár sokszor most sem érzek semmit. Még azt sem amit szeretnék. Egyszerűen néha mintha átlépném a túlvilág határát és megszűnnék létezni egy rövidke időre.

De nem is akarok igazán korhadó falakást, sem féreg-szomszédokat, de a természet ilyen szintű közelsége sem vonz oly nagyon. Nem maga a halál az, ami sötét karjaival magával ragad, hanem a magány, ami együtt járna vele. A nyugalom, ami abból fakad, hogy nem zavar meg senki, ugyanis semmi hasznuk nem származna belőle már. Nem tudna senki semmit a szememre hányni, nem akarna senki tőlem többet, nem esnék többé soha szerelembe és akarnám feláldozni mindenemet valakiért, akit alig ismerek. Nem történne semmi érdemleges, amit feltétlenül meg kellene vitatnom egy olyan lényegtelen alakkal, akiből fröcsög az abszolút ítélkezés és önteltség bájos kis mérge és nekem nem kell soha többet azt tettetnem, hogy egyetértek, akár egy percig is, az ilyenekkel, mert már nem róhat meg senki azért, hogy őszinte vagyok. Legalább a halálában hadd legyen már őszinte az ember nem?
Egyébként sem vagyok túlzottan hízelgő típus, viszont azért megnyerő tudok lenni, ha a helyzet úgy kívánja. Ne írjátok majd a számlámra. Azt sem ha kísértek majd itt, mert megunom a magányt és üldöz majd a társaság hiánya. Ne feledkezzetek meg arról, hogy hova temettetek el, mert ciki lesz, ha mindenszentekkor csak az én síromon nem lesz semmi, kivéve a madárszart. Ja és még annyi, hogy ne emlegessetek sokszor, mert akkor könnyen azt érzem majd, hogy volt értelme meghalnom hisz most már figyelnek rám.

(Íme 13 éves korom Szép remények-e... megtartottam az utókornak gondolván,
ez is én voltam valamikor)