Találkozunk a másik oldalon

Gaz között nőnek a legszebb virágok, meg a legocsmányabb gazok is

Gyors léptekkel szelem át az utat. Lábam alatt roppan a beton tetején nyugvó koszréteg melybe annyi kerék égette már bele a nyomát, hogy megszámolni sem lehet. Körülöttem még nem igazán jött rá semmi, hogy élni kellene. Mindent beborít és letakar, akár egy lepel ez az átható semmi. A csendet most leginkább én töröm meg. A semmiben hirtelen felbukkanó valami vagyok. A gaz, a szombat reggel gondozott kis kertjében. Az a fajta, akit azért nem lehet kiirtani, mert nincs igazán ott. Az vagyok, akit csak azért látsz mert keresel. Keresed a gazt is a fűben, na de még hogyan keresed. Olyannyira, hogy a keresés intézménye maga megdönti és fejjel lefelé fordítja a realitást és hirtelen meglátod a gazt, amit csak lelki szemeiddel látsz, és amit nem látnál, ha nem akarnál látni. Na ezt a szerepet vállaltam én magamra. Nem éppen készakarva, inkább csak így alakult. Na de ha már úgyis ez van akkor nekem most már gaznak kell lennem. Valaminek, a semmi közepén. Csak is azért, mert úgy volt, hogy az vagyok. Olyan helyre megyek, ahol a minden is leginkább semmi. Unalmas és sivár, akár egy.... nem.... ide nincs jó hasonlat. Ennél a helynél keresve sem találnál unalmasabbat. Ehhez képest még a semmi is olyan adrenalinbombának látszik, akár egy szabadesés. Na de az mindegy, hogy mennyire unalmas, ha egyszer művészi. De egy a bökkenő: ebben a helyben a művésziség úgy el van veszve, hogy sosem volt meg. Leginkább a semmi után következő újabb, ezúttal ismeretlen semmi közelítheti meg a hely atmoszféráját. Mint az, amit azért nem tudsz elképzelni, mert még nem láttad soha igazán. Ezt az érzést kelti bennem ez a hely minduntalan, holott pontosan tudom, hogyan is néz ki. Annyira gyorsítok a lépteimen, hogy lassan már futok. Szerintem a mazochizmust épp erről tudták anno definiálni. A lehető legrosszabb hely felé szaladok, hátha így hamarabb odaérek. Na nem baj. Ha én nem szaladok, akkor szalad majd helyettem valaki más, nem? Akkor meg miért hagyjam másnak átélni mindezt? Miért ne vállaljam tüntetőleg magamra? Elvégre ha megtehetem én is akkor ne tegye meg valaki más. Futás közben csípi az arcom a menetszél. Tél van, de nekem még mindig nem esett le, hogy a tél mit is hordoz magában. Nem csak a havat vagy a hideget, hanem egyfajta természetes elszigeteltséget mindentől, de leginkább magadtól. Azt, hogy bármit is csinálsz be vagy zárva a mindennapok szürke-kékes színtónusú jeleneteibe, amiket újra- meg újra kell játszanod minden egyes nap. Akkor jössz csak rá, hogy egyedül vagy, amikor mindenki körülötted van. És sem a szál cigid, sem a reggeli kávéd, sem a szavak a lapokon, amiket teleítrál fájdalmadban nem fogják helyettesíteni azt a boldogságot, aminek belőled kéne áramolnia. Na mindegy azért még taposom tovább a járdát, mit sem törődve a menetszéllel. Azért még sietek oda,a hova soem akartam megérkezni, de azért elmegyek, hogy megbizonyosodjak róla, hogy tényleg nem ezt akartam. Akkor is megteszem, ha tudom visszafele már nem vezet út.