Találkozunk a másik oldalon

A Nő, aki elveszett magában

Kávé és cigi illata lengi be a lakást. Pedig alig ért haza egy órája. Az ajtó előtt két méregdrága tűsarkú másolata hever, csak úgy, hanyag módon levetve és ezáltal éreztetve vele, hogy csak egy olcsó másolat, semmi több. Egy bunda a komódon, mellette lakáskulcs. Halkan szól a zene a fürdőből, amit a pislákoló neonlámpa fényén kívül semmi sem világít meg. Ő csak áll a tükör előtt és dúskál a szégyenérzetében. Élvezi, hogy végre teljesen átadhatja magát neki, sőt, utána még lehetséges, hogy belefér némi önsajnálat is, ha nem húzza sokáig ezzel az időt. Előveszi az ollót és nekiáll hajat vágni. Nem mintha a vállig érő haja hosszú lenne, de változást akar. Valamint tágabb értelemben véve ez is egyfajta öncsonkítás. Abból meg bőven kijár mostanában. Nem tart sokáig, csak pár centitől szabadítja meg magát. A haj a mosdókagylóban végzi, és ha Rajta múlik, akkor ott is fog árválkodni hetekig, ugyanis most lusta még kitakarítani, később meg már túl prűd lesz hozzá. A neonlámpa megadja magát - "faszom". Kimegy a konyhába, hogy a kávéja maradékával leöblítse a szégyen keserű esszenciáját. A kávé még keserűbb. A csésze szájánál vérvörös rúzsfolt, az asztalon egy kör alakban nyomott hagyott a keserűség. Az utolsó csepp kávéhoz sok cukrot ad. Ennyi élvezet jár csak Neki. Most túl édes. Édesebb, mint a bosszú. Csodálatos - az, hogy nem finom, hiába édes, nem lehet élvezni, hiába kóstolná akárki. Lassan nyújtózkodni kezd és felcsúszik a pólója. Kilátszik a beesett hasa és a bordái. Megtapogatja őket és büszkén konstatálja, hogy ugyanolyan betegesen sovány, mint öt perce a tükör előtt. Elindul végig a lakáson. Festmények mellett halad el, melyek olyan korokból valók, amikor az emberek legalább annyit szenvedtek, mint most, csak legalább nem tudtak nyilvánosan hazudni mindenkinek. Ezért vette meg őket. Akkoriban nem voltak, a világot hülyítő celebek. Csak politikusok. De tőlük senki sem érzi magát demoralizálva, hiszen öregek és csúnyák, az meg, hogy gazdagok csekély érv amellett, hogy jobb az életük, mint egy huszonéves nőé. Neki nem kellett magyarázni. Az apja politikus volt, csak börtönbe került. Elhalad egy asztal mellett, amin halott virágok leltek végső nyugalomra. Pont úgy, mint az a fiú abban a kanyarban, aki adta őket. Steven. Nem volt kifejezetten jóképű, de kedves srác volt, ami Neki több volt, mint elég. Az egy éves évfordulójuk előtt egy nappal történt az egész. Steve épp elment ajándékot venni Neki, amikor egy autó szabálytalanul akart kanyarodni, ő meg elrántotta a kormányt, hogy ne találkozzanak frontálisan, viszont így ő találkozott egy bükkfával. A temetése egy hete volt. Ő el sem akart először menni. Nem hitte, hogy helye lett volna ott, hiszen Steve családja alig ismerte őt, a barátai is csak úgy-ahogy lógtak Vele, mert ki nem állhatták. Az ég világon mindneki utálta Őt, csak Steve nem. Neki nem kellett bebizonyítania, hogy megéri az energiát és az időt. Hogy mégsem olyan rossz ember. De most már tényleg nem maradt senki, aki így gondolná. Csörög a telefon. Pedig pont most feküdt le - "nem veszem fel". Mégis ki hívhatja egyáltalán? És mégis miért kéne, hogy érdekelje Őt, hogy hívják? Nem vette fel, pedig négyszer is csörgött. Inkább csak feküdt ott és elképzelte, ahogy Steve hazaér, az ajtóból elteszi a szekrénybe a tűsarkúit és csak mosolyog a barátnője hanyagságán. Ahogy leveszi a ballonkabátját és a cipőit, ahogy a konyhába megy, iszik egy pohár vizet és közben átkiabál Hozzá, hogy milyen napja volt? Mire Ő lassan elmosolyodik, aztán átkiáltja, hogy szar és ezzel le is van zárva. Steve a hálóba lép és sunyin mosolyog. Felkapja Őt és megpörgeti. Átöleli és olyan közel szorítja magához, ahogy csak tudja. Megpuszilja a homlokát, beletúr a hajába, lefekteti és végigsimít a testén. Ám a keze most nem olyan, meleg, mint mindig. Most az érintése nyomán hideg fut végig a bőrén, lassan bekúszik a csontjai és az idegei közé, aztán megfagyaszt mindent. Steve mosolya viszont ugyanolyan meleg és megnyugtató, mint mindig. Úgy tűnik minden rendben. Olyan, mintha most minden megváltozna éppen, és a világ újraindulása előtti lassú kis csend uralná a mindenséget. Nyugalom, csend, homály, melegség, ezek veszik Őt körül. Steve kék szemei áthatóan merednek rá. Tudnak az üres altatós dobozról a fürdőben. És arról is, hogy amikor hazaért, még tele volt - "minden rendben". Álmatag kis pislákolás már csak a lámpafény. Az ágy pedig egyre mélyebb, és szinte húz lefelé a kényelem. Egészen közel lehet már a padlóhoz de Steve, mintha nem is érzékelné csak ül ott mellette a kezét fogva. Most már az Ő keze is hideg nem csak Steve-é. A férfit hibáztatja. A szégyen már eleget vett el belőle ahhoz, hogy ne legyen már itt keresnivalója, leváltja hát a szekunder szégyen majd az elfogadás. Elfogadja, hogy enm a férfi tehet róla, hanem ő. Elfogadja, hogy egyikük keze sem lesz már soha melegebb. Steven eltűnik, és ő lehunyja a szemét. Nem ijed meg. Úgyis mindjárt viszontlátja.