2.

138 19 15
                                    

Szerencsére az út nem tartott sokáig. Hamar az erdő széléhez értünk, ahol volt egy kijelölt parkoló. Kiszálltunk a kocsiból, és elindultunk az egyik ösvényen, ami egyenesen az erdőbe vezetett. Nagyot szippantottam a friss levegőből, csodálatos volt, ahogy a napsütés utat próbált magának törni a fák között. És én máris tudtam, hogy otthon vagyok, itt érzem magam igazán jól. Semmi zaj, mint a nagyvárosban, nyugalom és csend, csak a természet dalait lehet hallani. Otthonosan lépdeltem a vadregényes ösvényen. Ösztönösen lehajoltam egy-egy alacsonyabb faág miatt, melyek búsan lógtak az út felett. A szüleim kicsit előrébb jártak, így magam lehettem a gondolataimmal.

Egyszer csak egy kisebb út elágazáshoz értünk.

- Itt balra kell mennünk! - szólt hátra a válla felett Anya.

Elindultak a baloldali ösvényen. Én azonban valamiért haboztam. Jobbra néztem, és végig vezettem a tekintetem a titokzatos árnyakkal teli csapáson. Az az út valamiért nagyon vonzott. Küzdöttem a lábaimmal, hogy balra menjek, de végül engedtem a késztetésnek és elindultam a jobboldali ösvényen.

,,Csak nem veszik észre, ha egy kicsit elcsatangolok" - gondoltam magamban.

Végig sétáltam a jobboldali ösvényen. Eleinte bizonytalanul, majd egyre bátrabban. Végül csak hagytam, hogy a lábaim vigyenek. Kis idő múlva az ösvény elveszett.

Tehát zsákutca. Körülöttem magasodtak az erdő fái. De a hely valamiért nagyon ismerős volt. Ezt a helyet már láttam valahol. Pár percig csak álltam ott és tűnödtem. Aztán eszembe jutott. Ez a hely szerepelt az álmomban. Hirtelen megmozdult a szemben lévő bozót. A lélegzetemet is vissza folytva vártam mi fog történni.

Egyszer csak, pont ott, ahol a mozgást láttam, egy hatalmas fekete farkas lépett ki. Tele volt karcolásokkal, az egyik füléből hiányzott egy darab. Egyenesen rám nézett. Engem. És vicsorgott. Meg akartam mozdulni, el akartam futni, de a lábaim nem mozdultak. Teljesen le voltak bénulva a félelemtől. Kiáltani akartam, de a hangom elveszett az erdőben. A farkas elindult felém. Végül tennem kellett valamit. Felocsudtam bénultságomból, és rohanni kezdtem. Futni vissza az ösvényre. Egyre csak azt hajtogattam magamban, hogy ,,Ne állj meg, gyerünk tovább". Végül elértem az elágazást. Rohantam a baloldali ösvényre, remélve, hogy Anya és Apa nem vette észre az eltűnésem. Végül megláttam őket. Békésen sétálgattak az úton. Megálltam, és neki támaszkodtam az egyik fának, hogy kifújhassam magam. Vissza néztem. Az erdő csendes, és békés volt. Úgy látszik sikerült megmenekülnöm a farkas elől. A lépteimet megszaporázva indultam, hogy utol érjem anyáékat. Úgy döntöttem, nem mondom el nekik ezt az esetet.

- Rosalee, drágám, nem fáradtál el? - kérdezte Apa, és hátra nézett.

Igyekeztem utolérni őket.

- Nem. Mikor érünk oda? - kérdeztem, és kissé megremegett a hangom.

- Minden oké? - kérdezte aggodalmasan Anya.

,,Őszintén, semmi nem oké".

Legszívesebben elmondtam volna, hogy megrémített a farkas. De nem hinnének el. Azt hinnék képzelődöm.

- Persze minden oké! Hisz ma van a születésnapom! Mi lenne a gond? - kérdeztem egy mosolyt erőltetve az arcomra.

Tovább mentünk. Hamarosan elértük a kilátót, de a kedvem nem lett jobb. Sőt. Minden lépésemnél hátra pillantottam a vállam felett. Mintha attól tartanék, valaki követ minket. Anya és Apa vidáman mentek fel a kilátó rozoga lépcsőin. Én is utánuk mentem. A lépcső minden egyes lépésemnél nyikordult egyett. A kilátás csodálatos volt odafentről. Csináltunk pár képet, majd én is fotóztam egy párat. Aztán vissza indultunk. Le a kilátóról, végig a bal oldali ösvényen.

Aztán elértük az út elágazást. A szüleim ismét előrébb jártak. Egy pillanatra megálltam, és a jobb oldali ösvény felé pillantottam. Végül gyorsan követtem anyáékat.
Így már nem láthattam, hogy az erdő mélyéről figyel valaki, és minden lépésemet szemmel tartja.

-------------------------------

Ez lenne a második fejezet! Remélem tetszett!

TeliholdWhere stories live. Discover now