Telihold

14.

A hirtelen támadt sötétségben kissé megrémültem. Az orrom hegyéig sem láttam, Jaxon is eltűnt a szemem elől.

- Jaxon! - kaptam rémülten a keze után, de nem találtam.

Hirtelen vakító fény törte meg az áthatolhatatlan sötétséget. Jaxon pár méterrel állt mellettem, telefonjával világította meg a járatot. Soha nem örültem még ennyire annak, hogy látom. Megkönnyebbülten sóhajtottam.

- Még jó, hogy elhoztad a telefonod - jegyeztem meg.

- Veled ellentétben én kicsit készültem is erre a kis kalandra. - vágta rá.

Dühösen fújtattam, és elindultam a folyosón, ő pedig világította az utat. A plafonon pókhálók sorakoztak, a nyirkos falakból pedig hidegség áradt. Megborzongtam ahogy behatolt a csontjaimig egy-egy hűvös fuvallat.

Jaxon ezt meglátta, levette a pulcsiját, és egy szó nélkül átnyújtotta. Meghökkenve fogadtam el és belebújtam.

- Kösz. - motyogtam, de ő csak ment tovább.

Beszippantottam az illatát. Olyan bódító volt, hogy figyelnem kellett arra, hogy el ne essek a saját lábamban - sajnos előfordult már -.

A járat néha elkanyarodott, de a pókokon kívül más élet nem volt a szűk falak között.

Tháliára gondoltam. Arra, hogy visszamegy a szobába, és csak az üres ágyamat látja majd... nem fogja tudni elmesélni nekem milyen volt, pedig ezt várta hónapok óta. Összeszorult a szívem, és próbáltam elhesegetni ezeket a gondolatokat a fejemből.

Újra a sötét folyosóra koncentráltam. Már vagy egy órája kutyagoltunk a nyirkos falak között, mikor váratlanul apró fényforrást vettünk észre a járat végén egy kanyarban. Óvatosnak kellett lennünk, hisz nem tudtuk mi vár ránk ott. Jaxon lekapcsolta telefonja fényét, így teljesen körbevett minket a félhomály. Lopakodva, a falhoz lapulva igyekeztünk elérni a melegséget sugárzó kis fénynyalábot.

Legszívesebben hagytam volna a lopakodást, és odaszaladtam volna. Elképzeltem, hogy egy jó nagy kandalló vár ott rám, és annak a fénye vetül a kőfalakra. A tűz előtt összetudok gömbölyödni egy takaró és egy forró tea társaságában...

Hirtelen megtorpantunk. Jaxonra pillantottam; meredten állt, és fülelt. Én is hasonlóan tettem, de nem igen hallottam mást, csak a szapora szívverésem. Majd halk sutyorgásra és neszezésre lettem figyelmes. Idegesen markolászni kezdtem a kezemen lévő karkötőm.

Egy ideig semmi nem történt. A falak némaságba burkolóztak. Mi csak álltunk, és vártunk ott tovább földbegyökerezett lábbal. Aztán hirtelen egy nagy árnyék vetült a falra. Egyre nagyobb lett, és egyre hátborzongatóbb. Lassan közeledett a kanyar felé. Nyeltem egy nagyot, és rémülten Jaxonra néztem, aki viszont nem viszonozta a pillantásom, csak kitartóan előre függesztette szemét.

Az árny már nagyon közel járt ahhoz, hogy megpillantsuk. Nem tudtam mire számíthattunk. A szívem a torkomban dobogott a félelemtől.

Aztán megláttuk. Elérte a kanyart, és felénk fordult. Felsikkantottam a látványtól; egy nagyon alacsony ember nézett vissza ránk ijesztő szemeivel. Pontosabban hatalmas szemével, mert az arcának az egyik fele úgy el volt aszalódva, hogy nem is látszódott a másik. Teljesen kopasz volt a feje. Az egyik karja hiányzott, a másikon viszont cafatos ujjak meredeztek.

A félhomály még félelmetesebbé tette. Egyenesen ránk nézett, és elvigyorodott. Valamit motyogott reszelős hangján, de nem tudtam kivenni mit mond.

- Futás... - nyögtem, és megragadtam Jaxon kezét.

Kétségbeesetten rángatni kezdtem, ám nem kellett sokáig küszködnöm, mert sarkon fordult és futásnak eredt. Nem néztünk vissza, csak rohantunk előre a kijárat felé.