Fagyott mosoly

𝟏𝟔. 𝐅𝐞𝐣𝐞𝐳𝐞𝐭

𝐀𝐥𝐥𝐢𝐞

°°°

Mindenki lehajtott fejjel adta meg a Devlon-nak járó, néma egy percet. Arra az egy percre minden zokogás abba maradt. Teljes csönd volt.

A temetés minden perce szörnyű lassúsággal telt el. Az egész úgy ahogy volt szörnyű volt. A barátomat temetjük ma el. A legjobb barátomat, akit már az előtt ismertem, hogy beszélni tudtam volna.

Mindenhol csak Devlon hiányát láttam. Mert nélküle minden olyan üres és szürke volt. Hiányzott Devlon ragyogása, ami beragyogott mindent és mindenkit, aki egy helyiségbe tartózkodott vele.

Aztán jött az a pillanat, amikor hallottam, hogy a szívem meghasad. Először ketté, majd Aaron minden lépésénél minél kisebb darabokra tört a szívem. Hallottam. Éreztem. És fájt. A másik barátomat látni, ahogyan szenved, sokkal rosszabb volt, mint bármi más.

Felkérték, hogy mondjon néhány szót. Engem is felkértek. De én nem voltam rá képes. Képtelen lettem volna beszélni.

Viszont Aaron vállalta. Elvállalta helyettem is.

Fekete öltönye makulátlan volt, de alatta az ing gyűrött volt. Ami Aaron megjelenésére nem volt jellemző. Az anyja mindig vasalt ruhába járatta. Bizonytalanul tette meg azt a néhány lépcsőfokot, ami az emelvényhez vezette. Egy kis papírt szorongatott a kezébe. Láttam rajta, hogy meggondolta magát. De aztán mély levegőt vett és megtette az utolsó lépcsőfokot is. Néma csend telepedett. Megint abba maradtak a sírások és a szipogások. Mindenki Aaron-ra figyelt. A halott fiú egyik barátjára.

- Devlon el lenne ragadtatva, ha látná, hogy ennyien jelen vagytok. Mikor megkértek, hogy szóljak néhány szót - biccent Devlon édesanyja felé. - akkor először vissza akartam utasítani. Mert, ami most történik azt a legvadabb álmomba sem voltam feltételezni. - lenéz a cipőjére, aztán visszanéz ránk. Mikor megtalál engem a szemével, mintha még szomorúbb lenne. - Rengeteg kimondatlan dolog van, amit csak Devlon-nal tudnék megbeszélni. Devlon... - mély levegőt vesz. - Devlon jó ember volt. A legjobb, akit ismertem. És ez a sok dolog, amit már soha nem tudok vele megosztani nehezebbé teszi az egészet. Mert soha többé nem ölelhetem át. - Aaron letöröl az arcáról egy könnycseppet, csak azután érzem meg, hogy az enyémen is végig csorog. - Nem tudom neki elmondani, hogy mennyire sajnálom. Nem tudok vele soha többé megosztani semmit sem. Mert elment. - megint mély levegőt vesz. - Devlon nekem a testvérem volt. A fivérem, aki... - megtörli a már amúgy is vörös szemét. - Aki rengeteg mindenből húzott ki. Olyan sötét és hideg helyekről, amiről az ember nem is gondolná, hogy van kiút. - eddig bírta. Aaron elfordul a mikrofontól, egyenesen az arany szőke hajú fiú portréjához. Én Aaron anyjára és apjára nézek. Vártam - nem sok ideig - de vártam, hogy az egyikőjük felálljon és odamenjen hozzá segíteni neki. Hogy valamelyik szülője támaszt nyújtson neki. De nem mozdult senki. Szó szerint senki. Így fogtam magam és felálltam a helyemről. Apu, majd utána anyu is megpróbált megállítani, de én csak leráztam a kezüket. Nem állíthatnak meg. Oda kell mennem Aaron-hoz, hogy támaszt nyújtsak neki. Felsétáltam hozzá, majd az ölelésembe zártam. Az arcát a nyakamba temette, én pedig elkezdtem simogatni a hátát, ezzel megpróbálva megnyugtatni.

- Nincs baj. Foglak. - suttogtam neki. Tudom... Érezem, hogy bármelyik pillanatba összeeshet. Hogy olyan helyre kerül, ahonnan soha, de soha többé nem tudom visszahúzni. Aaron zokogott a karjaim között. Én pedig vele együtt zokogtam. Egymás karjaiba zokogtunk, mert ekkor jött el az a pillanat, amitől tartottunk. Most már csak egymásra számíthatunk. Nincsenek szülők, nincsenek testvérek. Nincsen senki, csak mi egymásnak.